Június 16., csütörtök
A dobótábor első hetének negyedik napján
egy szürke pólóban léptem a csarnokba, amin egy vigyorgó sas volt látható.
– Lulu! – intett nekem Dini, mikor
épp Konráddal készültem elhagyni a csarnokot.
– Igen? – léptem vissza néhányat hozzá,
míg Konrád türelmesen várakozott az ajtóban.
– Holnap felvehetnénk az általános iskolai
egyenpólónkat – vigyorgott rám, játékosan átkarolva a vállamat.
– Jó lesz az még ránk? – érdeklődtem eltűnődve
hiszen, ha én nem is, de ő biztosan nőtt azóta.
– Holnap elválik – kacsintott rám, majd utamra engedett.
– Holnap elválik – kacsintott rám, majd utamra engedett.
Így esett meg hát, hogy a tegnapi napon,
miután kibeszéltük a csapatkapitányválasztást, Dini félrevont és a fülembe
sutyorgott, hogy ma vegyem fel az általános iskolai melegítőpólómat, magyarán
öltözzünk össze. Vigyorogva bólintottam, hiszen jó bulinak tűnt, ám ez semmi
nem volt ahhoz képest, hogy mikor Konráddal beléptünk a terembe, felcsendült az
általános sulis csapatunk dala, a Stand Up for the Champions. Csillogó
szemekkel meredtem Dinire, aki a pólójára mutatott, majd az enyémre és közben
felhangosította a zenét.
– De jó, már olyan rég hallottam ezt a dalt!
– szaladtam oda hozzá lelkesen. – Pedig milyen motiváló már!
– Srácok! Csekkoljátok a pólónkat! –
ölelte át a vállam Dini jókedvűen a barátai felé fordítva.
– Miért van egy béke jelet a tollaival
mutató sas a pólótokon? – érdeklődött Milán meglepődve.
– Az V, mint victory! – oktatta ki Dini. –
Győzelmet mutat a kezeivel.
– A szárnyaival – helyeseltem kicsit javítva
az ő kijelentésén.
– Jaaa – bólogatott nagyban Zalán. – Ti
voltatok a Kettyósasok? – küldött Dini felé egy szívélyes mosolyt, mire Dini
felháborodottan a füleimre tapasztotta tenyereit.
– Ne mondj ilyet a kis tanítványom előtt!
– hordta le Zalánt, miközben persze minden szavát hallottam így is.
– Bocs, ezt neked címeztem, nem a kis
tanítványnak – biccentett felém elnézést kérően Zalán.
– Ó, én aztán nem vettem magamra –
mosolyogtam rá, mire Dini elengedte a füleimet.
– Jó lenne egyszer vissza látogatni a
suliba, nem? – fordult felém kíváncsian.
– Egyetértek – jöttem lázba teljesen. –
Már rég nem hallottam Kata edző… néniről.
Nagyon fura volt lenénizni, hisz egy
fiatal nőről beszéltünk, aki kis tíz évesként még néninek tűnhetett, de most
így valahogy mégsem jött a nyelvemre.
– Amúgy is kérte, hogy néha menjünk oda
okítani a kicsiket – mosolyogott bíztatóan Dini. – Most vannak a héten az
edzőtáborok, ők szombaton is nyomatják. Elmehetnénk – ajánlotta.
- Benne vagyok! – fogadtam el rögvest az
ajánlatát, majd csatlakoztam a többiekhez, mert lassan kezdődött az edzés.
A mai nap valahogyan egészen gyorsan
eltelt, annyira, hogy kettőt pislogtam és már este fél kilenc volt, én pedig
nagyban haza tartottam Konráddal.
– Szombaton randizhatnánk – vetette fel.
– Nem lehetne vasárnap? – érdeklődtem.
– De, persze – bólintott, amolyan „nekem
igazából mindegy” stílusban. – Mit csinálsz szombaton?
– Dinivel visszalátogatunk a régi sulinkba
– avattam be őt lelkesen. – Meglátogatjuk az edzőt meg a mai kicsiket. Tök buli
lesz!
– Kettesben? – reagált elég tömören
Konrád, arca nem sok jót ígért.
– Hát, nem csak mi leszünk ott, ha erre
gondolsz. Most mondtam, hogy ott lesznek a kicsik – mosolyogtam. – Kis elsősök,
akiket tanítgathatok labdát pattogtatni! – csaptam össze a kezeim izgatottan.
– Na, jó – torpant meg, ám mivel majdnem a
házunk elé értünk, nem nyilvánítottam neki különösebb jelentőséget. – Ma
összeöltöztetek, holnapután meg kettesben látogattok vissza a régi sulitokba –
foglalta össze a történteket.
– Aha. Valami gond van? – pislogtam rá
értetlenül.
– Bocs, de nekem ez nem megy. Próbáltam
elfogadni, de nem megy – közölte szárazon, hangja váratlanul keményen csengett,
amitől felhúztam magam.
– Mégis mikor próbáltad? Csak mert
állandóan féltékenyen méregeted őt! – vágtam vissza.
– Mert féltékeny vagyok! – emelte fel a
hangját. – Úgy nézel rá, mint valami istenre!
– És akkor mi van? Neked talán nincs
példaképed?
– Dehogy nincs, de ő nem próbál meg
lecsapni a kezedről!
– Úgy érzed, Dini megpróbál lecsapni a kezedről?
– ráztam a fejem hitetlenkedve.
– Pontosan így érzem! – préselte össze ajkait
makacsul.
– És mégis miből következtettél erre? –
ingattam a fejem kissé gúnyosan. – Soha nem mondott semmi erre utalót és
egyáltalán nem flörtöl vagy ilyesmi. Olyan nekem, mint valami bátty figura.
– Ezekszerint elég vak vagy, ha rólad van
szó.
– Egyébként is, mit számít, mit csinál
Dini? – váltottam szemszöget, bár nevetségesnek tartottam már a feltételezést is, hogy Dininek tetszenék. – Én vagyok a lényeg, nem? Hogy én mit érzek!
Ennyire nem bízol bennem?
– Nem benned nem bízom, hanem benne! –
pontosított haragosan.
– Jaj, ne gyere nekem ezzel a filmbe illő
dumával! Ha bíznál bennem, nem gondolnád azt, hogy valaki csak úgy le tud
csapni a kezedről!
– Csak mert most engem szeretsz, még nem
jelenti azt, hogy nem tud valaki más magába hódítani – közölte és bár láttam a
szemében, hogy rögtön megbánta, amit mondott, már nem volt visszaút.
– Ó, szóval ezt gondolod. Hogy én simán
elhagylak valaki másért. Ráadásul olyan valakiről beszélünk, aki iránt nem
érzek semmit és ezt egyértelműen a tudtodra is adtam.
– De éreztél – bökte ki végre, mi is járt
a fejében.
– Évekkel ezelőtt! – csaptam a homlokomra
idegesen. – Neked talán én voltam az egyetlen lány az életedben?
– Nem, de…
– Tudod mit, Konrád? – szakítottam félbe. –
Ha ennyire nem bízol bennem, minek erőlködjünk?
Mélyen a szemébe néztem, majd sarkon fordultam
és bementem a kapun, alaposan bevágva azt magam mögött. Vissza se pillantva otthagytam
őt az utcán a hülyeségeivel.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése