Chester hamar összekapja magát, rendezi vonásait és szúrósan néz rám. A pillanat varázsa megszűnik.
– Mégis hogy mered lebénázni a rajzaimat? –
szegezi nekem kérdését.
– Ne haragudj! – sütöm le a szemem
ijedten, de még mindig a nevetésének hatása alatt vagyok.
– Javítsd ki! – parancsol rám, miközben a
vázlatára bök. Tétován az asztalon heverő monogramos ceruzáért nyúlok és
nekilátok a munkának.
Chester nem húzódik el, nem kezd bele
másba, hanem engem figyel, pontosabban azt, ahogy dolgozom. Átfut az agyamon
egy gondolat, miszerint lehet, hogy tanulni szeretne tőlem, azért nézi a mozdulataimat.
Tétován megszólalok.
– Érdemes megerősíteni a fontosabb
vonalakat, hogy azok hangsúlyosabban látszódjanak, jobban kiemeljék a lényeget –
mondom, miközben szavaimhoz hűen cselekszem. Nem merek ránézni, mereven a
papírlapot bámulom.
– Így tényleg jobb – fészkelődik ültében,
mintha csak izgatott lenne.
– Meg… - nyelek egy hatalmasat, így elakad
a szavam. – Megpróbálod?
Felemelem a kezem, így a grafit hegye már
nem érinti a rajzlapot és tétován Chester felé nyújtom a ceruzát. Nem felel, de
elveszi és közelebb húzza magához a lapot, hogy immáron ő ügyködhessen rajta.
Pár percig erősen koncentrál, majd mikor
végez, ahelyett, hogy visszaadná a lapot, újabb tanácsokat vár. Nem mondja
ugyan, de tekintete erről árulkodik. Beszélni kezdek hozzá, elmondom, én hogyan
szoktam, mikre figyelek oda, ő pedig meghallgat és megpróbálja megvalósítani az
általam elmondottakat. Miközben tevékenykedik, én csendben ülők mellette, ujjaimat
tétován összekulcsolom az ölemben és azon gondolkozom, mi is történik éppen.
– Dolgozz addig a sajátodon – veti oda felém
sem nézve.
– Tessék? – döbbenek meg. Nem hiszek a
fülemnek.
– Dadogtam talán? – mordul fel, ám mégis
megismétli. – Csináld addig a sajátod.
Csak bólintani van erőm, nem merek
ellenszegülni, sem kérdezősködni, így hát előveszem táskámból a saját vázlatomat
és ócska, egyszerű ceruzámat, majd nekilátok.
Csendben munkálkodunk. Feszült vagyok,
próbálok a rajzolásba temetkezni, hogy ellazuljak, ám ekkor egy reccsenés hangja
hasít végig a szobán. Kitörik a ceruzám hegye és elpattan. Mintha lassított
felvételben látnám az egészet. Átrepül az asztal felett és a legrosszabb helyet
választja az újabb elrugaszkodáshoz: Chester homlokát. Lomhán nekiütődik hófehér
bőrének, majd landol előtte az asztalon.
– Ne haragudj! – kapom fel a letört
grafithegyet, mintha csak a ceruzámra való visszaillesztésével visszatudnám pörgetni
az időt.
Chester csak bámul rám, megint elképedt és
meghökkent tekintettel és arckifejezéssel, hiszen bizonyára sosem esett meg
vele hasonló.
– Ne haragudj! – szakad ki belőlem ismét. –
Biztosan túl erősen nyomtam a ceruza hegyét a papírra.
– Még egy ilyen, Fiddling és kihajítom a
rajzaid az ablakon – közli, de látszólag még mindig nem tért magához.
– Nem fog előfordulni újra – ígérem. Nem
fog, mert nincs hegyezőm, sem másik ceruzám. Chesterre pillantok, talán azzal a hiú
reménnyel álltatva magam, hogy valami csoda folytán felajánlja az ő egyik
grafitját, ám megpillantok egy apró szürke foltot a homlokán.
– Mi van? – mordul fel, mikor észreveszi,
hogy bámulom.
– Semmi – kapom el a tekintetem, de aztán
önkéntelen is visszairányítom a homlokába hulló tincsek között kirajzolódó pontra.
– Mit bámulsz, Fiddling? – teszi le a
ceruzáját. Most már elégedetlen.
– Van… Ott egy folt a homlokodon – felelem
végül halkan.
Chester nem kezdi el vaktában a homlokát dörzsölgetni,
kérdezgetni, hogy merre a pötty és lejött-e már. Könnyedén és kecsesen közelebb
hajol, miközben az asztalra könyököl.
– Töröld le! – utasít.
Kétségbeesetten vándorol körbe a tekintetem,
kutatok valami után, aminek segítségével leszedhetem a grafitom nyomát, de
semmit nem találok.
– Töröld már le! – csattan fel.
Összerezzenek és sietve a homlokához nyúlok, hogy kendő híján hüvelykujjammal tüntessem
el.
Útban van a haja, muszáj egy kicsit odébb
igazítanom, hogy hozzáférjek a folthoz. Chester haja olyan puha és kellemes
tapintású, akár a selyem. Ugyan sosem érintettem még selymet, de valahogy így
képzelem el. Vékonyszálú, fényes hajszálai bársonyosan simítják végig az
ujjaimat. Azon kapom magam, hogy nem is a folttal foglalkozom, hanem a tincseit
bámulom. Zavarba jövök, megijedek és egy gyors mozdulattal elvégzem a
feladatot, amit rám szabott és már el akarok húzódni, mikor Chester elkapja a csuklómat.
– Jéghideg a kezed – állapítja meg.
Ugyan a Cutland házban kellemes meleg
uralkodik, én csak harisnyát, szoknyát és blúzt viselek. Ráadásul a kéz- és
lábfejeim nagyon nehezen melegednek fel, sokszor akkor is hidegek, mikor melegben
vagyok és nem is fázom.
Chester elenged, majd a kanapé támláján
lévő pokrócért nyúl és az ölembe ejti. A takaró olyan puha és bolyhos, hogy
muszáj végigsimítanom rajta. Chester visszatér a rajzához, de előtte még elém teszi
egyik fekete borítású ceruzáját, amit hálásan megköszönök.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése