Szegedollé#18

A kollégiumba menet a hangulat, hogy is mondjam, kissé nyomott volt. A sor elején ment a KÉT pár, őket a beszélgető Naugh és GD követte, majd a legvégén Dodi és én kullogtunk. Na, jó. Csak én kullogtam.

- Figyelj! – fogta meg a karom hirtelen Dodi, mire megálltam, és érdeklődve néztem rá. – Maradjunk le egy kicsit – kérte, én pedig bólintottam.

Láttam, hogy nagyon néz valamit, ezért én is odafordítottam a fejem. Naugh figyelt minket. Illetve egy egészen kicsiny pillanatig irányította tekintetét ránk, aztán már ismét GD-re összpontosított. Mintha csak képzeltem volna az egészet.

- Szóval, miről van szó? – kérdeztem Dodit, aki időközben újra nekiindult.

- Figyelj rám, Dél! – kezdte komolyan Dodi. Nem igazán tudtam kiigazodni rajta. Egyszerre volt magára nem jellemző módon halálosan komoly, ugyanakkor ez a vadonatúj becenév felülírta a magatartását.

- Dél? Hogy-hogy csak most jutott ez eszedbe? – vontam fel a fél szemöldökömet kérdően.

- Én sem értem – legyintett lemondóan Dodi. – Csak úgy eszembe jutott a szünetben.

- Hála az égnek! – feleltem ironikusan.

- Mindegy. Szeretnék beszélni veled valamiről – vallotta be, ismét határozottá válva. Ez egyáltalán nem jó jel. Dodi nem nagyon szokta levetkőzni azt a boldog és gondtalan álcáját, amit hordoz.

- Mi a baj? – kérdeztem kedvesen végigsimítva a karját.

- Most, mikor hazautaztam. A szüleim azzal a hírrel fogadtak, hogy elválnak. Nézd, én tudom, hogy ez nem akkora nagy dolog, már elég nagy vagyok ehhez, de… - Itt a hangja egy pillanatra megbicsaklott.

- Ez igenis nagy dolog – néztem rá, és szomorúan elmosolyodtam. – Nem sejtettél azelőtt semmit?

- Nem – rázta meg a fejét Dodi. – Mindig is olyan szép pár voltak, tökéletesen összeillettek, perszem olykor veszekedtek, de semmi komoly. Most meg... – Dodi fáradtan túrt bele hajába.

- És mi lesz most? – érdeklődtem finoman, a továbbiakra célozva.

- Ricsi elköltözik, anyuék szétköltöznek, én meg gyakorlatilag már ideköltöztem – magyarázta Dodi.

Ricsi Dodi bátyja. Rettentő jó testvérek, összetartóak és imádnivalók, azonban Ricsi már rég elég idős ahhoz, hogy egyedül éljen, gondolom ez a válás adta meg neki a végső löketet.

- Idővel minden seb begyógyul – fontam a karomat Dodi nyaka köré, s magamhoz öleltem.

- Kösz, Adél! – suttogta a fülembe, karjait derekamra fektette és szorosan magához húzott. Én voltam a vára, aki kitartott mellette. Ezért volt szüksége rám.

- Nincs mit – súgtam vissza, és így is gondoltam.

- Vajon miért rád zúdítok minden lelki cuccot? – nevetett fel félszegen.

- Nagyon remélem, hogy azért mert bízol bennem. Vagy csak én vagyok a lelki szemetesed – mosolyodtam el.

- Hát ezt magam sem mondhattam volna szebben – jelentette ki Dodi, s elengedett. –Menjünk!

Mikor visszaértünk a kollégiumhoz, rögtön ebédelni vonultunk. Újra nyolcan ültünk az asztalnál, együtt.

Evés után a lányokkal úgy döntöttük, csajos délután tartunk, így először egy kávézóba mentünk beszélgetni, aztán pedig a kedvenc boltunka ruhákat venni.

- Szóval, Adél! Mi ez az egész veled meg Naughval? – szólt ki az egyik próbafülkéből Evi félénken.

- Semmi különös. Sosem voltunk ennél jobb kapcsolatban – ironizáltam mosolyt erőltetve az arcomra.

- Most majdnem felröhögtem – közölte a harmadik fülkéből Eni.

- Mi tart vissza? – kérdeztem nevetve.

- Rájöttem, hogy ez nem vicces –mondta Eni, mire felröhögtem.

- Köszi!

- Bocsi – kért elnézést a formalitás kedvéért a barátnőm.

- Ugyan, igazad van – válaszoltam, majd egyszerre mindhárman kiléptünk a függöny takarásából.

- Eni! Ez nagyon jól áll neked! – dicsérte Evi Enit. Milyen furán hangzik ez a két név egymás mellett.

- A mindenit! Komolyan! Remélem, megveszed – bólogattam én is egyetértően.

- Ha még kétszer-háromszor megdicsértek, biztosan! – nevetett Eni, mire titokzatosan összenéztem Evivel.

- Ez a ruha! Eni, drágám! Mintha csak rádöntötték volna! – bókoltam, próbálva lenyelni kitörő nevetésemet.

- Így van, így van! Nem is tudom, láttam e valaha szebbet! – csatlakozott Evi nevetve.

- A Napra lehet nézni, de rád nem! – kontráztam, mire Eni megálljt parancsolva emelte fel kezeit.

- Oké, oké, értettem. Megveszem – mosolygott.

- Kolosnak is biztosan tetszeni fog! – ujjongott boldogan Evi.

Ez volt az a pillanat, amikor egy pillanatra lehervadt az arcomról a mosoly, azonban gyorsan sikerült észbe kapnom, és visszaváltoznom normálissá.

- Ol kérdezi, hogy hogy haladunk – mutatta a telefonjának kijelzőjét nekem Evi.

- Hát, ez… Ez szuper! - kerestem a megfelelő szavakat, mellettem Eni pedig jóízűen felröhögött.

- Inkább öltözzünk át – közölte végül, és mind visszavonultunk a fülkénkbe.

Dodi üzenete: Hahó, Dél! Mi a helyzet?

Adél üzenete: Nagyon bénán néz ki a „hahó” leírva.

Dodi üzenete: Mint a LOL kimondva.

Adél üzenete: Vagy a thx.

Dodi üzenete: Ilyet ma már se nem írnak, se nem mondanak.

Adél üzenete: Jól van, na! Le vagyok maradva pár évet.

Dodi üzenete: Fényévet?

Azért itt felröhögtem, még ha magamon is.

- Mi olyan vicces, Adél? – érdeklődött a szomszédos próbafülkéből Eni.

- Semmi, csak Dodi – legyintettem a szabad fél kezemmel.

- Dodi? – Evi hangja értetlennek hangzott.

- Félre ne értsetek! – vágtam rá gyorsan.

- Eszünk ágában sincs – felelte nevetve Eni.

Adél üzenete: Természetesen.

Dodi üzenete: Szóval, mit csinálnak a lányok vásárolgatás közben?

Adél üzenete: Kibeszélik a fiúkat.

Dodi üzenete: Mindezt ruha nélkül?

Adél üzenete: Úgy érzem, a te elképzeléseid messze meghaladják a valóságot.

Dodi üzenete: Az nem számít!

Adél üzenete: Persze, hogy nem.

Ha egyetértek talán békén hagy.

Dodi üzenete: Mikor jöttök vissza? 

Adél üzenete: Ha rajtam múlik, soha.

Következő rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/05/szegedolle19.html