Csillaghullás: Egy nap, majd talán..., 16.rész

2017. február 27., hétfő

Egy nap, majd talán..., 16.rész

- Hiányzol – ismételte Louis, makacsul nekiszorítva a pultnak, nehogy szabadulni tudjak.
- Te is hiányzol nekem, Lu – sütöttem le a szememet. Csak nekem egész másképp.
- Mi lenne, ha megbeszélnénk ezt? – ajánlotta fel Louis. Nem. Nem akarom. Lehet, hogy nagyon rossz nélküle, de úgy, hogy nem szeret viszont, és nem lehetünk együtt vele se jobb. Ugyanakkor olyan sok időt töltöttem mellette, mióta így érzek iránta, hogy már magam sem tudom, mi a jobb.
Vele lenni, élvezni a társaságát, kósza érintéseit, kedves szavait, vagy egész hátralévő életemben ignorálni, elkerülni, de legalább van esélyem túltenni magamat rajta. Az első persze lényegesebben csábító, de az együtt jár a jövőbeli barátnők elviselésével is. Sőt, talán én fogok tanúskodni az esküvöjén. Az igazán borzalmas volna. Minden szempontból.
- Jenny! – rángatott ki Louis a gondolataim közül.
- Tessék?
- Gyere – ragadta meg a kezemet, ujjai átkulcsolták az enyémeket, és elkezdett gyakorlatilag maga után húzni.
Ahogy átvonultunk a különböző szobákon, tekintetem megakadt az éppen egymásba kapaszkodva táncoló Lolán és Daviden, és csak a fejemet ingattam rájuk. Louis felvezetett a lépcsőn, majd bevitt egy szobába. Onnan pedig kilépett a kis emeleti terasz-erkélyre. Az ajtót kívülről bezárta, hogy senki nem zavarjon minket a nagy, őszinte beszélgetésben.
Louis leült a földre, hátát a falnak támasztva, egyik térdét felhúzta, kezét pedig lazán megtámasztotta rajta. Ahogy lenéztem rá, eszembe jutott, hogy pontosan úgy festett, mint mikor a legutóbb érte mentem egy buliban. Így ült a földön, izzadt volt a haja, nehezen lélegzett. Akkor szakított Meredithtel.
- Gyere - álltam fel, és felé nyújtottam a kezem, amit azonnal megragadott, de nem mozdult.
- Ha felállok, szinte biztosan lehánylak, amit nagyon nem szeretnék, mert igazán lélegzetelállítóan jól nézel ki.
- Nem ülsz le? - rángatott ki a gondolataim közül Louis felnézve rám.
- De - huppantam le mellé.
- Gyűlölöm, hogy nem beszélünk - hunyta le a szemeit fájdalmasan. 
- Gyűlölöm, hogy így látsz - morogta leginkább a WC-nek, de minden bizonnyal rám értette.
- Én is - hajtottam le a fejemet szomorúan, mert ez volt az igazság. Borzalmasan hiányzott minden egyes porcikája, minden közösen eltöltött perc és minden, ami csak vele kapcsolatos volt.
- Akkor miért csináljuk ezt? – sóhajtott, majd a falnak döntötte fejét és felém fordította.
Mert szeretlek.
- Nem tudom – mondtam, holott pontosan tudtam. Legalábbis azt, hogy én miért csinálom ezt.
- Mer azt akarja, hogy kibéküljünk – szólalt meg hirtelen némi hallgatás után Louis. Úgy éreztem, azért mondta ezt, hogy kicsit beavasson az életébe, amiről mostanában kevésbé informált.
- Ki gondolta volna. És te mit akarsz?
- Hát, nem ezt. Örülök, hogy szakítottunk.
- Én is – vágtam rá, mire felnevetett.
- Jobb lesz ez így. Mindenkinek. Ti úgysem kedveltétek egymást.
- Mit számít az?
- Nekem számít. Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben – nézett mélyen a szemembe Louis. A szívem hevesen kezdett verni, de nem a szavaitól. Számtalanszor mondta már ezt nekem, vagy ennél még szebbeket, de mindig csak arra értette, hogy együtt nőttünk fel kvázi legjobb barátokként. Természetes, hogy fontosak vagyunk egymás számára. Mindig mellettem állsz. 
- Kösz, hogy itt vagy velem, nagyon sokat jelent - mondta, én pedig hangtalanul vártam a folytatást. - Engem mindig, mindenki elhagy, csak te tartasz ki mellettem - suttogta, szemei szomorúan csillogtak, majd lecsukódtak.
- És ez mit sem változott – mosolyogtam rá.
- Tudom, csak – Louis óvatosan az ölemben nyugtatott kezemért nyúlt és finoman megszorította – valami nem stimmel.
A másik kezét is a kezemre fektette, így gyakorlatilag két kézzel kapaszkodott belém.
- Talán, hogy részegen sokat hazudunk – csúszott ki a számon.
- Talán. De az is lehet, hogy csak túlságosan őszinték vagyunk jelentette ki, tekintetét az enyémbe fúrva.


5 megjegyzés :