Május 27., péntek
Másfél héttel
később sajnos körvonalazódni látszott, hogy sokunknak sokkal nagyobb a
lemaradása, mint azt reméltük vagy hittük. Én például a fizikával és a törivel
szenvedtem, arról nem is beszélve, hogy továbbra is fennállt a leblokkolási
problémám. Konrád az angollal, a biosszal és a kémiával küzdött, míg Krisznek a
magyar, a töri, a fizika és a kémia okozott igazán nagy fejtörést. Nyilván
egyikünk sem volt tanár, így jó pár vita, elégedetlenség és egyéb kellemetlen
következmény járult közös tanulásunkhoz. A legnagyobb probléma mégis a fizika oktatást
lengte körül, ugyanis az igazi tanárunk nem nagyon tette oda magát és Klaudia
meg Dominik hiába fektette bele és belénk az összes energiáját, nem
eredményezett átütő sikert. Köztük sem volt meg az összhang, mivel más tanítási
módszereket preferáltak volna és egyébként is növekedett a feszültség mindenkiben.
Ennek hála a
pénteki edzés alatt mindenki kicsit szétszórtnak, fáradtnak és kimerültnek tűnt,
ami végül odavezetett, hogy Vili bá az alapvonalhoz parancsolt minket.
– Nem tudom, min
jár az eszetek, de most már elég volt. Az edzésre koncentráljatok!
– Én minden feladatot
jól csináltam! – ellenkezett Gergő.
– Meglehet, de
attól még egy csapat vagytok! Irány az alapvonal! Piramist futtok időre és ha valaki
nem ér vissza időben, az egész csapat újrafutja!
A fenébe! Szörnyű az
állóképességem, ha futásról van szó! Engedelmesen felsorakoztunk, Vili bá megfújta
a sípját, mi pedig nekiláttunk a piramis futásnak, ami annyit tett, hogy elfutottunk
az első vonalhoz, majd vissza az alaphoz, utána a másodikhoz, majd megint
vissza és így tovább. Sajnos már a harmadik vonaltól sem értem vissza időben,
így Vili bá megállt parancsolt és kezdhettük előről. Nyilván minél fáradtabbak
lettünk, annál kevésbé értünk vissza időben és bár nem csak én voltam lassú, mégis
én voltam az, aki mindig lekéste az időben érkezést. Negyedóra elteltével Vili bá
adott nekünk öt perc szünetet és közölte, hogy el kell intéznie egy telefont,
de ha visszajött, innen folytatjuk.
– Nevet
cserélhetnénk – dobta le magát mellém Konrád. – Lehetnél te a Késő lány.
– Ne már –
temettem izzadt arcom a törülközőmbe. – Annyira rossz, hogy miattam fut mindenki.
– Egy csapat
vagyunk, Luca. És nem csak te nem értél be időbe, hanem csomóan bebuktuk a dolgot.
Ne hibáztasd magad – simogatta meg a hajam bátorítóan.
– Te meg ne tömd
ilyen hazugságokkal a fejét! – hallottam egy mérges hangot. – Ha az elsőben
megfutja időre, már rég kész lennénk!
– Vádaskodni én is
tudok, Zirig – állt fel Konrád haragosan, állva Gergő villámokat szóró
tekintetét. – Ha úgy látnál a pályán, mint Luca, az összes meccset
megnyerhettük volna!
Konrád heves
reakciója annyira meglepett, hogy elfelejtettem kiállni magamért. Csak ültem
ott és nagyokat pislogtam. Konrád sosem viselkedett még így, nem rémlik, hogy láttam
volna már dühösnek és sosem hibáztatott senkit a meccsek eredményéért. Ő azt
vallotta, ez egy csapatjáték és ha veszítünk, abban mindannyian hibásak
vagyunk, nem csak az, aki kihagyja az utolsó kosarat.
– Ilyenkor igazán
félretehetnéd a személyes érzelmeid, Herczeg – vigyorgott gúnyosan Gergő.
Magam sem tudtam,
igaza van-e vagy sem. Konrád eddig mindig különválasztotta a kapcsolatunkat és
a kosárlabdát. A meccseken és edzés közben sosem enyelegtünk, mindketten arra
koncentráltunk, ami akkor a legfontosabbnak számított. Az, hogy most a
védelmemre kelt, valószínűleg független volt az érzéseitől. Szerintem bárki is
lett volna a helyemben, Konrád mellé állt volna, mert úgy vélte, Gergőnek nincs
igaza. Ugyanakkor Konrád nem tűnt tárgyilagosnak vagy épp nyugodtnak, hanem
pontosan úgy festett, mint aki azért paprikás, mert ok nélkül bántották azt,
akit szeret.
– Te is megfogadhatnád
a bölcs tanácsod, Zirig – húzta össze a szemét Konrád. – Látom, nem világos a
számodra, mit is jelent csapatban játszani. Ez nem egy egyszemélyes sport, jó
lenne, ha lassan rájönnél erre.
– Ez most arról
szól, hogy nem akarok veletek tanulni? – vonta fel a szemöldökét lenézően. – Szín
ötös vagyok, semmi szükségem rátok.
– Képzeld, Klau is
az, mégis segít nekünk! – pattantam fel, most már én is beszállva a vitába.
– Nem az én bajom,
hogy képtelen vagytok tanulni.
– Tényleg nem, de
attól még lehetne benned annyi önzetlenség, hogy még ha nem is származik belőle
hasznod, megkönnyíted a dolgunk! – hadakoztam vele és úgy éreztem, menten
szétdurran az agyam, amiért nem képes megérteni a lényeget.
– Elég ebből! –
emelte fel a hangját Vili bá, aki a jelek szerint időközben visszaért. – Ha ennyi
energiátok maradt, irány az alapvonal!
Iszonyatosan
mérges voltam Gergőre és ez a harag meglepő módon egészen feltüzelt, így elsőre
sikerült lefutnom a piramist, szerencsére a többiekkel egyetemben.
– Na, látjátok,
megy ez! – tapsolt hármat az edzőnk és már vázolta is fel a következő
feladatot. – Mivel úgy látszik, gondot okot csapatban dolgoznotok, bizalmi
játékot fogunk csinálni.
Ugyan ez nem
hangzott fizikailag megerőltetőnek, mégis előre rettegtem, hisz Vili bá tanúja
volt a veszekedésünknek és egyébként sem vak. Tuti látja az osztály
tagoltságát, észleli, hogy ki-kivel van jóban és szinte száz százalék, hogy
olyan párokat fog összerakni, akik nem jönnek ki jól egymással.
Először egy nagy
körbe kellett állnunk és középre mindig más került. A középső ember csukott
szemmel eldőlt valamelyik irányba és az ott állók pedig megtartották. Ez
rendben is ment, hiszen nem tudok, kire dőlünk, ergo nem merült fel az az
érzés, hogy „rád nem dőlök, mert benned nem bízom”. Miután mindenki járt
középen, Vili bá hármas csoportokba osztott minket, amik a következőek lettek:
1. Krisz – Klau –
Hanna
2. Regi – Eszti –
Bence
3. Csenge – Tibi –
Dominik
4. Konrád – Gergő –
Én
Hát persze. Vili
bá cseppet sem volt ostoba, könnyűszerrel sikerült kiosztani a legösszehangolatlanabb
hármasokat. Nyilván Konrád és én direkt kerültünk egybe, hiába volt meg köztünk
a bizalom, Gergővel szemben nem sokra mentünk. A feladat annyit változott, hogy
most egymással szemben álltak ketten és köztük egy valaki, aki csukott szemmel,
merev testtel hol előre dőlt, hol hátra. Alapvetően volt annyi
sütnivalóm, hogy tudjam, Gergő nem fog elengedni Vili bá szeme láttára.
Tisztában voltam vele, hogy meg fog tartani, mert ezzel jár jobban. Mégis
először inkább Konrád irányába billentem és csak azután gyűjtöttem össze a bátorságomat,
hogy Gergő felé dőljek. Azonban a bizalom hiánya hamar kiütközött, mert nem
mertem bemerevíteni a testem és hiába támasztott meg, a biztonság kedvéért hátraléptem
az egyik lábammal.
– Luca, engedd el magad! – szólt rám
szigorúan Vili bá, így meg kellett ismételnem a gyakorlatot.
– Idefigyelj, Török! Minél előbb
végrehajtjuk jól a gyakorlatot, annál előbb szabadulunk – jegyezte meg Gergő.
– Te csak hallgass! – sziszegte neki
Konrád a másik irányból. – Nyilván azért nem meri megcsinálni rendesen, mert cseppet
sem bízik benned!
– Nem pátyolgathatja mindenki agyba-főbe a
kis Lucát úgy, mint te – vágott vissza Gergő.
– ELÉG LEGYEN! – szólt rájuk ismét az edzőnk,
majd utasított, hogy dőljek. Nem volt választásom, így hát tettem, amit tennem
kellett. Gergő meglepően gyengéden kapott el és tartott meg, majd talpraállított
és készen is voltunk.
Persze, még nem lélegezhettünk fel, ugyanis eljött a páros bizalmi
játékok ideje…
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése