- Hé, Fiddling! – szól
utánam, mire lemondóan megtorpanok.
Nem fordulok meg, de nem
is kell. Chester utolér és megáll közvetlen velem szemben. Tökéletes bőr
lakkcipőjét bámulom és hibátlanul élére vasalt sötétkék nadrágjának alját.
- Tudod, mire várok,
Fiddling? – érdeklődik gúnyos-fagyos hangján.
- Nem.
- Tudod, mire kell
várnom? – fogalmazza némileg át a kérdését.
- Nem. – Volna tippem, de
ilyenkor sokkal jobb, ha hallgatok.
- Elárulom neked, hogy az
új sofőrömre várok, miután az előzőt ki kellett rúgnom, mert te úgy döntöttél,
a kocsim elé veted magad – magyarázza, míg én továbbra is meredten bámulok
lefelé.
- Ne haragudj – felelem gépiesen
és sietve ellépek mellette, mert késésben vagyok a munkahelyemről.
- Csak ne olyan sietősen!
– kapja el az ép csuklóm és visszaránt. – Úgy volt, te leszel az új sofőröm, de
jelenleg még erre is hasznavehetetlen vagy!
Felnézek rá és látom, ahogy
tekintete jelentőségteljesen a törött jobbomra siklik, míg keskeny, elegáns
ujjai továbbra is a balom köré fonódnak.
- Ne haragudj, Chester,
de nekem tényleg mennem kell! – próbálok kiszabadulni a szorításából, ám az
csak erősödik.
- Ez az egész a te hibádból
alakult így. A helyedben én vigyáznék a számra! – villan meg a tekintete dühösen
és tudom, hogy bajban vagyok, mert sikeresen feldühítettem. Viszont nem tudok
mit kezdeni a bennem is fortyogó haraggal, amiért van képe engem hibáztatni.
Fáradt vagyok, kimerült és stresszes, ezért kirobban belőlem az, ami korábban
még sohasem.
- Az én hibám? Azért nem
vettem észre az autót, mert egész éjjel a te beadandódon és az én elégett
beadandómon dolgoztam! Arról nem is beszélve, hogy te akartad kirúgni a sofőrt!
Ha lett volna egy kis eszed, csak délután tetted volna meg ezt, miután
hazahozod! Megérdemled, hogy itt ácsorogj és az legyen az elkényeztetett életed
legnagyobb problémája, hogy várnod kell öt percet! Nekem viszont sokkal nagyobb
gondjaim is vannak, úgyhogy eressz el! – rántom ki a kezem a szorításából és
hátat fordítva neki eltrappolok, nem törődve a döbbent kifejezéssel az arcán és
azzal sem, hogy amint magához tér, nekem végem lesz.
Aggódom a pizzériabeli
munkám miatt, hiszen, hogy tudnék kiszállítani, ha nem is vezethetek ilyen kézzel…
A tulaj sokkal kevésbé megértő, mint a többi munkahelyemnél és most különösen
nem hiányzik, hogy kirúgjanak.
- Jesszus! Mi a jó élet
történt veled? – mered rám Vicky, aki épp a cigiszünetét tölti a bejárat előtt.
- Elütöttek – felelem nagy
lazán.
- És jól vagy? – tapogat végig
aggodalmasan.
- Aha, ez semmi ahhoz
képest, hogy leégett a házunk – dobom le az újabb bombát, de fejben már egészen
máshol járok.
- MI VAN?! – akad ki
teljesen, de én már befelé igyekszem.
- Majd elmesélem, most muszáj
beszélnem a főnökkel – hadarom.
- Hogy fogsz így
kiszállítani? – lohol mellettem Vicky.
- Ez egy jó kérdés –
bólintok kurtán. Eddig motorral vittem ki a rendeléseket, de most egy biciklit
se tudnék biztonságosan vezetni.
A főnök szinte rögvest ki
akarja tenni a szűröm, de nagy nehezen kikönyörgöm, hogy alkalmazzon továbbra
is. Nagy nehezen beleegyezik, de lefokoz takarítóvá, plusz a közelben lévő
rendeléseket én szállíthatom.
Este tízkor fáradtan fejezem
be a WC-k tisztítását és elhagyom az épületet. Vicky a motorjának dőlve vár rám
és amint meglát, már nyújtja is az egyik bukósisakot.
- Elviszlek – jelenti ki
ellentmondást nem tűrő hangon, így hát szó nélkül felpattanok mögé és
megkapaszkodom. A hazaút lényegesebben rövidebb, mint busszal, ám eléggé fázom.
Munka közben elmeséltem
ezt-azt Vicky-nek, szóval tudja, hova hozzon, nem sokkal később már le is
parkol a Chester ház bejáratától nem messze.
- Nem semmi ez a ház! –
kapja le a bukósisakját és elismerően füttyent egyet. – Az én szüleim is tehetősek,
de mégsem élük egy kibaszott palotában. Hányan is vannak ezek?
- Tudtommal csak négyen.
- Meg gondolom egy
szükségtelenül hatalmas alkalmazott-rabszolga sereg – teszi hozzá pofákat
vágva. – Mi baj?
Vicky ismer már engem annyira,
hogy képes legyen olvasni az arcomról. Most azonban szerintem bárki képes
lenne, mert elfehéredve szobrozok egyhelyben és bámulom a hatalmas épületet
halálra váltan.
- Elképzelhető, hogy ma
délután beolvastam Chesternek – fújom ki a levegőt nagyon lassan.
- Helyes, épp itt volt az
ideje – veregeti meg a vállam bátorítóan.
- A bosszúja rosszabb lesz,
mint eddig bármi. Vérig sértettem. Soha senki nem merte még megsérteni – hajtom
le a fejem kétségbeesetten.
- Ja, ezért lett ekkora
beképzelt pöcs. Valakinek már nagyon ki kellett volna osztania évekkel ezelőtt –
reagálja le sajátos stílusában Vicky. Bár tisztában van az életem nehézségeivel,
mégsem tudja megérteni Chester és az én kapcsolatomat. Ő az a típusú ember,
akit soha nem lehetne ilyen szinten ugráltatni és sakkban tartani.
- Tuti, hogy ott les rám
valahol. Amint belépek, életem eddigi legnagyobb megszégyenítésében,
fájdalmában és megaláztatásában lesz részem – temettem a tenyereimbe az arcom.
- Ha ez segít, szerintem
vár vele holnapig, mert a suliban nagyobbat szól majd a dolog – vigasztal Vicky
meglehetősen bénán.
- Nem segít – dünnyögöm.
- Talán itt az ideje, hogy
a sarkadra állj, Slo – becézget kedvesen és bár tudom, hogy jót akar, azt is
jól tudom, hogy valaki, aki sose került még ilyen helyzetbe és nem is
tapasztalta közvetlenül, hogy másokkal így bánnak, az nem értheti meg.
- Nem kockáztathatok.
- Jó, értem én, hogy
sakkban tart az anyukád állása miatt, de szerintem ez csak duma. Az anyja pont
olyan pokróc, mint a fia és tuti, hogy tőle tanulta el ezt a viselkedést és
szinte az is biztos, hogy a srácnak semmi hatalma nincs a családi birtokon
belül. Csak villog vele, de nincs beleszólása ezekbe a dolgokba.
Vicky családja állt
üzleti kapcsolatban a Cutland családdal, ezért volt, hogy a szüleik együtt
ebédeltek, innen ered rálátása és a véleménye Chester családjáról.
- Ezt nem tudhatjuk
biztosra – mondom végül, ő pedig csak nagyot sóhajt.
- Akarod, hogy
bekísérjelek?
- Hogy fejbevágd a sisakoddal
és aztán tökön rúgd? Nem, köszi. Attól csak még rosszabb lesz – ingatom a
fejem, mire jóízűen felnevet.
- Sose tudhatjuk, hogy nem
csak egy kiadós pofonra van-e szüksége ahhoz, hogy végre megjöjjön az esze –
kacsint rám, elérve, hogy egy apró mosoly megjelenjen az arcomon.
Vicky
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése