🎃 A vonzás törvénye – Halloween-i különkiadás, 5.rész 🎃

 A beszédhibás vámpír, az elégedetlen csontváz, az immáron kevésbé megszeppent baconcsík és jómagam Cage keresésére indultunk. Ugyan nem öntöttük szavakba, mind jobbnak láttuk együttmaradni a káoszban, mintsem szétválni. Rhett valószínűleg azért követett, mert aggódott a csontjai miatt, Ray biztonságban érezte magát velem, Ace pedig csak jó szokásához híven szórakoztatni kívánt, emelve a színvonalat csodálatos jelenlétével.

Szerencsére a jelek szerint nem maradtunk nagyon sokan, tehát a bulira érkezők csak kisebb része vásárolhatott a néninél. Persze azt sem zárhattam ki, hogy már megléptek, elfutottak, elrepültek, ellovagoltak, elgurultak, elmásztak ki, a rengetegbe. Arról nem is beszélve, hogy akadhattak Ray-nek is sorstársai, akik kicsik és tehetetlenek voltak és mivel nem csaptak kellő zajt, nem is vettem észre őket.

Először Rhett szobájába kukkantottunk be, de mivel az eddig is zárva volt (és ezután is), nem találtunk semmi érdekeset. Utána következett Ace birodalma, ahol viszont már annál váratlanabb jelenség tanúi lehettünk. Ace franciaágyán, a hátán elhelyezkedve ott feküdt a világ legérzelmesebb kaszása. Webb arca ugyan beesett volt, de azért kivehetőbbek voltak a vonásai, mint mondjuk Rhetté, csuklyája lejjebb csúszott, ujjait egymásba kulcsolta és szentimentálisan meredt a plafonra.

- Ütött a halálotok órája – üdvözölt minket monoton, kedvtelen hangon, mint akinek cseppet sem fekszik, hogy ilyen lehangoló munkát kell végeznie.

- Hafer, minden remben? – érdeklődött Ace, bátran megközelítve a halálhozót. Mondjuk neki aztán mindegy volt, hisz végeredményben ő már hallott volt. Most, hogy így belegondoltam, én voltam az egyetlen élő a szobában, ugyanis a csontváz, a kaszás, a vámpír és a sült meg füstölt disznóhús nem igazán számított élőnek.

- Úgy hiányzik egy társ! – szólalt meg gyászos hangon Webb, továbbra is a plafont vizslatva.

- Jesszus, már csak a szeretethiányos kaszás hiányzott a képből! – sóhajtottam a fejemet fogva.

- Szerinted megtalálom egyszer a Nagy Ő-t? – pislogott nagyokat Ace-re Webb, mintha csak most vette volna észre a fölé magasló Drakula pofát. - Kaphatok egy ölelést? - tárta szét a karjait várakozva.

- Néssz szét odakint – tanácsolta Ace nagy bölcsen, kibújva az ölelgetés alól. – Hátha mász isz kaszász lett ész találsz makadnak ety cinosz kisz menyeckét.

- Te hogy bírod ezt röhögés nélkül? – fogtam a hasam vigyorogva, kicsit oldalbalökve Rhett-tet, ám nem számoltam a bordái keménysége miatt engem ért fájdalommal. – Hű, de csontos vagy! – dörzsöltem a könyököm, ezekután jóval kisebb mosollyal az arcomon.

- Milyen elmés poén! – jegyezte meg a csontváz zsörtölődve.

- Hallod, amúgy kicsit kiábrándítóan festesz – jegyeztem meg, miközben az arccsontjait nézegettem, majd fogtam a sapkáját és lekaptam a fejéről.

- Hé! Mit csinálsz? – ellenkezett rögtön, de addigra egy jól irányzott mozdulattal elvarázsoltam a sapkát kalappá.

- Ez jobban illik az új stílusodhoz! – vigyorogtam és a koponyájára nyomtam a fekete filc kalapot. – Sőt… lehetne hajad.

- Majd megpróbálok növeszteni – morgolódott, miközben megigazította fején az újdonsült darabot.

- Úgy értettem… Rhett-nek legyen megint Rhett-haja – próbáltam a lehető legpontosabban megfogalmazni, mit is akarok és hopp! Rhett fején, a kalap alatt megjelent a szokásos göndörebb, barna frizurája.

- Van hajam – tapogatta a meg a fejét kicsit megemelve a kalapot.

- Jól nyészel ki, teszó! – dicsérte Ace Rhett-tet, otthagyva az érzelmek bajnokát az ágyon szenvedni.

Rhett nem szólt semmit, csak előhúzott egy kendőt zakójának zsebéből és nekiállt tisztogatni kilátszódó csontjait.

- Mi jót csinálsz? – érdeklődtem, mikor magunk mögött hagytuk Ace szobáját (benne az érzelgős kaszással) és átvágtunk a nappalin.

- Tisztán tartom a csontjaim – felelte olyan stílusban, mintha ez lenne a legnormálisabb és legideálisabb helyzet, amit egy csontváznak meg kell teremtenie.

- Aha. Szóval a tisztaságmániád még halálod után is megmaradt – bólogattam elismerően, felmérve egyre fehérebb és csillogóbb csontjait.

A nappali meglehetősen üresnek tűnt, csak Gaines csücsült fújtatva az egyik szekrény tetején, vele szemben a földön a lelkes vérfarkas csóválta farkát, bizonyára abban reménykedve, hogy a macska egyszer, csak megunja a fogócskát.

A konyhába érve újabb abszurd látvánnyal kellett megbirkóznunk. Cage meg a cowboy éppen nagyban hadakoztak a láthatáron lévő egyetlen lóért (őket idézve: utazási alkalmatosságért). Szánalmas kis párbajuk abból állt, hogy a cowboy egy ostort csapkodott a pulthoz, hogy fenyegetőnek tűnjön, (mivel másképp nem tudott belőle csattanást kicsikarni), Cage pedig a kardját próbálta öt centiméternél magasabbra felemelni a földről.

- Ki a cowboy? – érdeklődtem hű követőimtől, mert neki ugyan láttam az arcát, de nem ismertem föl.

- Szeamusz – sietett a válasszal segítőkészen Ace.

- A szaktárszatok, Szeamusz? – sandítottam a vámpírra remekül mulatva, Ace pedig csak bólogatott, inkább megkímélve magát a felesleges szócsépléstől. - Kezdem azt hinni, hogy direkt mindenkinek „S” betűs neve van, nehogy ki tudd mondani – folytattam a szapulását, de akkor feltűnt, hogy az unikornisunk mindeközben a konyha egyik sarkában, egy lasszóval kikötve a fenekén ült és sírt.

Oh. Ekkor esett le, hogy a két vitézien küzdő férfi bizony a nagyban zokogó unikornist nyilvánítottak jobb híján lónak.

- Minden rendben, Eli? – léptem oda a pórul járt pacihoz és leguggoltam vele szemben. Nem ő volt a világ legnagyobbra nőtt unikornisa, sokkal inkább egy szarvas-szárnyas pónira hasonlított.

- Be akarnak fogni – szipogott boldogtalanul.

- Ahogy elnézem, ezen már túl vagyunk – büktem a nyakára tekeredett lasszóra, majd egy pálcasuhintással el is tüntettem róla és felém nyújtott patájánál fogva felsegítettem a földről.

- Miért lettem unikornis? – próbálta megtörölni a szemét, de hát a lólábak nem éppen úgy hajlottak, mint az emberi kezek. Kikaptam Rhett kezéből a selyemzsebkendőt, amivel még mindig a csontjait tisztogatta és megtöröltem vele Eli puffadt kis arcát.

- Mert annak öltöztél – magyaráztam. – Ace vámpír, ő meg itt a barátom, Ray – böktem a kalapon csücsülő, megjegyzem igen hallgatag szalonnára.

- Mind átváltoztunk – egészítette ki a mondókámat Ray fentről.

- És hol van Rhett? – pislantott körbe Eli, aki a tekintetéből ítélve nem igazán szeretett volna így lóalakban összefutni Rhett-tel.

- Hát itt – mutattam színpadiasan a csontvázra, aki pont ezt az alkalmat választotta arra, hogy ledöntsön egy pohár valamit. A folyadék végigfolyt a nyakcsigolyáin, majd átáztatta a pólójának elejét.

Rhett először lepillantott a vizes ruhájára, majd felnézett és hiába nem voltak izmai, bőre és semmi egyebe mégis pont olyan arcot vágott, mint aki egy minutum erejére elfelejtette, hogy egy csontváz és azt gondolta, simán megtudna inni egy pohár vizet.

- Ez nem jött be – informáltam, majd sietve megszárítottam a ruháit, mielőtt hisztirohamot kaphatott volna.

Nem tellett bele egy fél percbe, mikor arra lettem figyelmes, hogy Ace hasonlóképp a szájához emelt egy műanyag poharat és bár az ő esetében a folyadék 50%-a a testében landolt, fogai miatt a másik fele végigcsurgott az állán, le a nyakán, végül szép foltot hagyva fehér ingén.

- Én komolyan nem tudom, mit hittél! – tettem tisztába ezúttal Ace-t és kezdtem azt hinni, én maradtam az egyetlen normális az egész társaságban. Vagy ki tudja… Talán az egész világon.

- Szomjasz voltam! – kérte ki magának.

- Akkor keress egy szívószálat – tanácsoltam.

- Asz nyem férfiasz – emelte meg az állát fensőbbségesen.

- Egy pösze vámpír vagy, aki épp most itta le magát. Meg merem kockáztatni, hogy már sosem leszel az – veregettem hátba bíztatóan, majd a (leginkább saját fegyvereikkel, mintsem egymással) hadakozó pároshoz léptem, hogy elsimítsam a konfliktust.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2019/10/halloween-i-kulonkiadas-6resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2019/10/vonzas-torvenye-halloween-i-kulonkiadas_23.html