- Mit keresel itt? - bámultam az
ajtóban álló Louisra, kinek arcán hasonló meglepettség tükröződött. Ezt nem igazán
tudtam hova tenni, hisz nyilván számított rá, hogy
engem talál majd itt. Vajon mégis
mit gondolt?
- Izé... Lol küldött - mondta, és úgy tűnt, zavarban van.
Nyilvánvalóan Lola megfúrta ezzel a
"mostantól örökké elkerülöm Jennát" tervét, és emiatt most
kellemetlenül érzi magát. Hm, érdekelne Lol milyen indokkal rendelte ide.
- Számíthattam volna erre - forgattam a
szemem, magamban egyszerre átkoztam Lolát, és hálálkodtam neki.
- Bocs, ha ez nyűg neked - húzta
el a száját,
mire erős késztetést éreztem,
hogy a szemébe röhögjek.
- Dehogy, nem gond. Menjünk - kaptam
fel a cipőszekrényről a táskámat,
majd kiléptem az utcára.
- Nem tudom, kellene ezt mondanom, de
bocs a nővérem miatt is - túrt
bele fekete hajába.
Szórakozik velem? Most hergelni akar?
- Lol a legjobb barátnőm.
- Persze, tudom - felelte lezserül,
mivel még inkább felbosszantott.
- Ne kezelj úgy, mintha vadidegenen
lennék! - csattantam fel mérgesen, mert
nem értettem, mire játszik.
- Jenna, én...
Soha nem hív a rendes nevemen. Jenny vagy Jen,
de soha nem Jenna. Ez nem sok jót sejtetett.
- Nem értem, miért kell ilyennek
lenned. Ennyire... hidegnek. Mit ártottam neked, hm?
- Semmit, de... - próbált
magyarázkodni, de azonnal a szavába vágtam.
- Nem érdekel. Jössz nekem ezzel a
rohadt bocsánatkéréssel, mintha nem lennék már vagy tizennégy éve barátok!
- Ez az! Én nem...
- Hagyjuk - legyintettem, majd mivel időközben megérkeztünk,
beviharzottam a házba, ahol viszonylag hamar beleütköztem
Davidbe.
- Szia, Jen! - mosolygott rám, és
örömmel vettem, hogy semmilyen lányt nem találtam mellette.
- Hello! - köszöntem, majd gyorsan
körbelestem, de szerencsémre nem láttam Louist sehol.
- Örülök, hogy eljöttél. Nem látlak
gyakran a bulikban - csevegett David, és hirtelen nem tudtam eldönteni ez nekem
szól e, vagy Lol legjobb barátnőjének.
- Nos, így alakult. Mondhatni
kényszerítés hatása alatt állok - dünnyögtem, de sajnos meghallotta.
- Lola vagy Louis? - kérdezte mindentudó
mosollyal az arcán.
David jó fej, mindig is kedveltem.
Régen sok időt töltöttünk
egy társaságban,
hisz Lol pasija és Louis jó barátja
volt egyben. Aztán Lol a nyár
elején
elutazott, Louis összejött
Meredithtel, én pedig egyedül maradtam. És David mentesen.
- Dupla löket volt - célozgattam arra,
hogy végeredményben mindketten befolyásoltak.
- Értem. Figyelj csak Jen, Lola hogy
van? – tért át azonnal a témára, mely miatt egészen idáig velem társalgott.
Éppen válaszolni szerettem volna neki valamit, bár még nem döntöttem el, hogy a
„jól meg van nélküled” vagy inkább a „hiányzol neki” formációt
választom,
mikor megláttam Louist.
Felénk közeledett, tekintete azt
üzenje, ne menjek sehova, épp ezért léptem le onnan azonnal, valami „majd még
beszélünk” dolgot odavágva Davenek.
- Jenny! – hallottam még, ahogyan Louis
szólongat, de eltökéltem, hogy nem fogok megfordulni. Nem is tettem.
Szerencsére megtaláltam a konyhát, és
olyat tettem, amit azelőtt
sohasem. Inni kezdtem. Magam sem tudtam, miért. Tisztában
voltam vele, hogy ez semmit nem old majd meg, a problémáim nem fognak
megoldódni, de mégsem tudtam leállni.
- Szia, bébi! – került mellém egy
csávó, akit nem igazán ismertem.
- Hali! – vigyorogtam rá, majd
hunyorogni kezdtem, de csak a körvonalait tudtam kivenni. Helyesnek látszott.
- Elvis vagyok. Hát te, kisbogár? –
mutatkozott be, hangja, és kiállása hasonlóan részegnek tűnt, akárcsak az
enyém.
- Elvis! – nevettem fel, magam sem
teljesen értettem, mi olyan vicces ezen. – Jenny vagyok.
- Kissé sokat ittál, nem igaz?
- Ugyan, dehogy. Teljesen józan vagyok
– állítottam szilárdan, persze túlbuzgó agyamban azonnal felvillant az mondat.
Hogy is van? Ja, igen. A részegség első jele, hogy tagadod, hogy részeg
vagy. Milyen badarság!
- Nagyon dögös vagy – dörmögte, ajkai
már meztelen vállamnál jártak, felvándorolva a nyakamon.
- Mi a szart csinálsz? – lökte valaki
félre a srácot. Elfelejtettem a nevét. Hogy is hívták? Valami énekes… - Jenny!
Jól vagy? – érdeklődött
az aggódó hang gazdája. Jaj, de jó! Ez Louis!
- Sziaaa, Lu! – köszöntöttem boldogan,
és hozzá bújtam. – Hova lett Edward?
- Milyen Edward? – kérdezett vissza
értetlenül, kissé eltolva magától.
- Az előbb még itt volt – tűnődtem hangosan.
- Arra a seggfejre célzol, aki
letapizott?
- Letapizott? Komolyan? Hm, igen. Ő lehet az. Mit csináltál
vele? – bámultam fel Louisra.
- Leütöttem – vont vállat, én pedig
félrebillentett fejjel tovább néztem rá. Annyira helyes volt, ahogyan ott állt,
és a karjaiban tartott. Mint egy hős. Igen. Louis az én
hősöm.
Hahahhahahhahaaa:DDDDDD Megint egymagamba röhögök a szoba közepén, szóval köszönöm ^^ <3
VálaszTörlésIgazán nincs mit!!♡♡
TörlésA képen a pasi miven játszik?
VálaszTörlésAnnyira ismerős...