–
Nagyon úgy fest, Chester nem szereti, ha mások játszanak a játékával – tér vissza
a mosdóba Haven jégzselével a kezében, amit óvatosan az orromra helyezek.
–
Eddig talán úgy festett? – horkan fel lesajnálóan Twyla.
–
Nos, eddig nem foglalkozott azzal, ki csinál és mit Fideliával – jegyzi meg
Haven sokat sejtetően.
–
E-elnézést! – kopog az ajtón félénken Daphne, kezében egy üveg víz van. – J-jól
vagy, Fidelia?
–
Megvagyok, köszi.
Daphne
nem rossz ember, ő csak retteg mindenkitől, főleg Chestertől és a sleppjétől,
ezért mindig is tartotta tőlem a három lépés távolságot.
–
Mi van odakint, Daphne? – érdeklődik Twyla, miközben csípőretett kézzel, dühösen
áll mellettem.
–
C-chester be-beállította a ka-kapuba Daltont és meg-megrúgta őt – avat be
minket Daphne dadogva.
–
Az arcán? – kérdezi Twyal kíváncsian, mire Daphne hevesen megrázza a fejét. –
Akkor hol?
–
O-ott – vörösödik el a lány teljesen zavarában.
–
Hol? – értetlenkedik Twyla, mire Daphne lesüti a szemét és még jobban
kiporosodik az arca.
–
H-hát… O-ott… Lent – suttogja, mire Twylából egy jóízű nevetés szakad ki és
csak hahotázik, közben a csempét csapkodja.
–
Ez oltári! – mondja. – Nem tudom, mi ütött Chesterbe, de ezt ezegyszer
jólcsinálta. Nem mondott valamit, hogy mi ez a váratlan reakció?
–
A-azt mondta, hogy m-mostantól senki nem sz-szórakozhat Fideliával – osztja meg
velünk a pályán történteket Daphne és mikor már azt hinném, eljött az én időm,
hozzáteszi. – Csak ő.
A
lány odaadja a palackot, én pedig megköszönöm. Daphne nem nagyon mer velünk
maradni, így inkább elszalad.
–
Mi van? Csak ő? Mi ez a baromság? – húzza fel a szemöldökét Twyla.
–
Egyéni és saját bejárású játékszert akar csinálni Fideliából – fordítja le
Haven komoran.
–
De hát ez eddig is pont így volt – kortyolok bele a vízbe.
–
Mi járhat a fejében? – vakarja az állát elgondolkodva Twyla, miközben elhagyjuk
a mosdót, hogy ne késsünk el a következő óránkról.
–
Én inkább nem szeretném tudni – sóhajtok fáradtan, majd elveszem a jégzselét az
orromtól. – Hogy festek?
–
Hát – húzzák el a szájukat. – Mint akinek bevertek egyet. Az orrod fel van
dagadva és máris lila.
–
Szuper! Már csak ez hiányzott – szorítom inkább megint rá a hűvös borogatást.
Senki
nem szól semmit, mikor belépünk az osztályterembe, csak bámulnak rám, ami azt
jelenti, Daphne igazat beszélt. Nem nagyon nézelődök, csak elfoglalom a
helyemet és előveszem a felszerelésemet.
Sajnos
Mr. Culpepperrel van óránk, így amikor megérkezik és kiszúrja a friss
sérülésemet, rögtön megvillan a szeme és kérdőre vonja a többieket.
–
Valaki megmagyarázná mi történt, Miss Slorával? – kérdezi, hangja most is határozott
és méltóságteljes, ahogy az egész kiállása és személye is. Az ő óráján sosem
mer senki randalírozni.
–
Csak volt egy kis baleset testnevelés órán – sietek a válasszal. – Eltalált a
labda, uram.
–
Eltalált? – ismétli meg, egyértelmű, hogy nem hisz nekem. – És magával mi
történt, Mr. Ebberly?
Most
veszem csak észre, hogy Dalton fájdalmas arckifejezéssel ül, lábait összezárva,
kezeit az ölébe ejtve.
–
Engem is… Eltaláltak, uram – motyogja leszegett fejjel.
Tekintetem
Chesterre siklik, de ő csak mered maga elé, nem foglalkozik se velem, se
Daltonnal, se Mr. Culpepperrel.
A
magyartanárunk kénytelen beletörődni, hogy nem fog kideríteni semmit, így
egyelőre elengedi a dolgot és oktatni kezd.
A
nap végére hasogat a fejem és a csuklóm is fáj, de rendesen elvégzem a pizzériai
munkámat és Vicky nélkül is túlélem a műszakom. Kitámolygok az étterem ajtaján
és egy fekete autóval találom szembe magamat. Ezt nem hiszem el. Megint értem
küldetett?
Nem
is foglalkozom vele, tűntetően megindulok a buszmegálló irányába, ám szédülni
kezdek és bár minden erőmmel azon vagyok, hogy megtartsam magam, végül a testem
cserbenhagy és összeesek.
–
Szánalmas vagy – hallok meg egy hűvös hangot, majd valaki felemel a földről. – Tegye
a kocsiba.
–
Igenis, Mr. Cutland.
Résnyire
nyitom a szemem és egy bőrülésen fekszem. Odakint hideg volt és fagy, ám itt
meleg kellemes meleg van, sőt, ami azt illeti, olyan, mintha egyenesen az
ülésekből áradna ez a kellemes hőség.
–
A kórházba – adja ki a parancsot feltehetőleg a sofőrjének Chester, mire
megpróbálok felkelni, de képtelen vagyok.
–
Nem kell – lihegem elhalóan, mert nincs pénzem a kórházi számlákra és azt
végképp nem akarom, hogy netalántán Chester állja őket, én meg tartozzak neki.
–
Azt mondtad, szükséged van az állásodra. Szerinted képes vagy jó munkát
végezni, miközben lehet, hogy agyrázkódásod van? – kérdezi Chester higgadtan,
de mégis kioktatóan.
–
Semmi közöd hozzá – felelem halkan, nagy nehezen kinyitom a szemem és rápillantok.
Az ablaknál ül, összeakad a tekintetünk, de végül elfordítja fejét és a kocsi ajtajának
párkányára könyököl, kibámulva az üvegen.
–
Amíg az én kocsimban vagyunk, odamegyünk, ahova én mondom – feleli végül, ezzel
lezártnak tekintve ezt a vitát.
Ellenkezni
szeretnék vele, kiállni magamért és elmondani őt mindennek, de semmihez sincs
erőm. Csak lehunyom a szemem és mára felfüggesztem a küzdelmet ellene.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése