–
Na, mit szóltok az én kis tanítványomhoz? – sétált felénk széttárt karokkal,
önelégülten vigyorogva Dini. – Mintha magamat láttam volna kicsibe.
–
Max két év lehet köztetek – jegyezte meg Zalán (megragadva a lényeget), hiszen ez
a „magamat láttam kicsiben” kifejezés némileg túlzásnak tűnt. – És egyébként
sem tűnt olyan kellemetlen személyiségnek, mint amilyen te vagy.
–
A játékáról beszélek! – mondta ki az amúgy is nyilvánvalót felháborodottan az
irányítónk.
–
Való igaz, hogy megvan a hasonlóság – ismerte végül el Zalán, én pedig
egyetértően bólogattam, mert ezen nem volt mit tagadni.
–
Dini! – szaladt felénk Luca mezítláb, így a tökkelütött irányítónk felé fordult
és néhány lépésre tőlünk megálltak egymással szemben. – Jó volt újra együtt játszani!
–
Igen és ügyes voltál – simította meg a lány fejét, mint apuka a kislányáét
(vagy mivel Diniről beszélünk, egy random bácsi valaki más kislányáét).
Aztán
Dini elvette kezét Luca hajáról, arca elsötétült és kicsit előrehajolva fölé
magasodott, tekintete nem sok jót ígért.
Itt
van! Jön a fejmosás! – meredtünk a többiekkel a párosra.
-
De mégis mi ez a gyenge állóképesség? A törpénk két napig tudna gyorsokat futni
egyhuzamban, te meg öt perc után fáradni kezdtél! És hogy lehet így tempót dobni?
Földhöz ragadt talpakkal, hihetetlen! A tempónál ugrani kell és a legmagasabb
ponton elengedni a labdát, nem láttad, hogy csinálta a bedobónk? Arról nem is
beszélve, hogy ki hagy ki egy büntetőt? Az a potyapont, amit kiharcoltál! – zúdította
rá észrevételeit, a maga meglehetősen ijesztő stílusában, majd kiegyenesedett
és a hajába túrva felpillantott. – Habár, egy kicsit boldoggá tettél. Már
elfelejtettem, hogy ugyanúgy végrehajtod a büntetőrituálét, ahogyan én.
Dinit
ritkán láttuk őszintén mosolyogni és mikor szerencsénk volt hozzá, mindig
elkápráztatott mindannyiunkat. Alapvetően állandóan vigyorgott, kacsintgatott,
nevetett, de ezek sokszor csak úgy jöttek neki, nem pedig arról szóltak, hogy
boldog vagy elégedett lenne. Ahhoz túl maximalista volt. Plusz, amikor mások kárán
mosoly, az nem olyan szép és lenyűgöző, mint mikor valami olyan érzés vezérli,
mint most.
Mindent
egybevetve viszont igaza volt a kritikával kapcsolatban, amit kis tanítványával
szemben megfogalmazott. Amennyire én láttam, Luca Dinihez hasonlóan különösen remekül
lát a pályán, ami valószínűleg tehetség és a Dini mellett való tanulás
eredménye lehet. Ám a megvalósításai messze nem tartanak még ott, ahol a
kapitányunké, hiszen egy csomó eladott labdát és rossz kivitelezést tapasztalhattunk
tőle a meccs folyamán. Persze, nem mintha gond lett volna ezzel, hiszen azért
járt ide, hogy mindezeket kijavítsa és megtanuljon még jobb és jobb lenni.
Ugyan a mozgásuk és a játékuk nagyon hasonló, Lucának a technikáját kellene a
leginkább csiszolni ahhoz, hogy sokkal eredményesebb lehessen. Például a passzok
pontosságának és erejének javítására gondolok meg a dobásának stílusára. Míg
Dini tökéletes dobótechnikát sajátított el, addig Luca ugyan sokszor betalál,
de a labdát sokkal lentebbről indítja, ami hagy némi kivetnivalót maga után.
Lucát
láthatóan nem lepte meg Dini fejmosása, gondolom a közös múltjuk során volt már
szerencséje hasonlóhoz. Lelkesen bólogatott, majd elszántan kijelentette, hogy
igyekezni fog mindezek kijavításán, végül pedig elköszönt és csatlakozott a
barátaihoz.
A
mi osztálytársaink is hazaindultak, míg végül már csak öten maradtunk a csarnokban.
–
Ne maradjatok túl sokáig! – intett minket búcsúzóul Kékesi.
–
Nem fogunk, edző bá! – ígérte Dini mosolyogva, de persze ez csak könnyed
hazugság volt a részéről, hisz mindig sokáig maradtunk.
Végül
három és fél órával később, fél tíz körül együtt hagytuk el az iskola
területét. Juci és Milán balra kanyarodtak, Pest irányába, míg mi hárman mind
budaiak voltunk, így jobb felé fordultunk.
–
Én még benézek az öreghez – vált le rólunk nem sokkal később Zalán, hogy a nagypapájához
menjen látogatóba, így Dinivel kettesben battyogtunk tovább felfelé az emelkedőn.
Nem laktunk valami messze az iskolától, kábé fél órányi séta lehetett csak az
út, így többnyire nem is tömegközlekedtünk feleslegesen.
Már
besötétedett, de június lévén még ilyenkor is tikkasztó hőség uralkodott. Én
egy egyszerű, rugalmas anyagú, sportos kék-fehér, keresztbe csíkos ruhát
viseltem, míg Dini farmer rövidnadrágot és világoskék pólót. Kezeit a zsebébe
süllyesztve lépkedett mellettem, mindkettőnk vállán ott feszült sporttáskánk pántja.
–
Tudod, feltűnt ám, hogy nem hencegtél a pályán és nem villogtál a tudásoddal
annyit, mint általában szoktál – céloztam a kisebbek elleni meccsünkre. – Azt
hittem, fel akarsz majd vágni a kis tanítványodnak és a fiújának.
– Nocsak, nocsak, talán még te sem
értesz annyira, mint hiszed – pillantott rám vigyorogva.
– Szerintem téged senki sem ért igazán
– mondtam neki őszintén.
– Én tökéletesen értem magam –
jelentette ki elégedetten.
– Nos, ez legalább egy jó hír –
feleltem, hisz eddig nem voltam benne biztos, hogy vajon ő tudja-e követni
saját magát. – Szóval, miért fogtad vissza magad?
– Lulu tudja, milyen fantasztikusan
játszom, ezért nem kellett bizonyítanom neki.
– Hm – raktam össze a dolgot a szavai
és az általam látottak alapján. – Tehát nem magadat akartad fényezni, hanem elérni,
hogy a fiúja ne tudjon tündökölni. Csak nem fel akarod kavarni az
állóvizet?
Dini nem válaszolt, csak mosolygott azzal
a tipikus mosolyával, amikor már nem csak tervezgetett valamit, hanem minden előre
összeállt a fejében. És ilyenkor esze ágában nem volt megosztani velünk a
szándékait.
– Milyen volt a csapatotok
általánosban? – váltottam végül témát.
– Nem volt rossz. Az utolsó évekre
jól összeszoktunk, de sokan nem vették olyan komolyan ezt a sportot, mint mi –
mesélte.
– És Lucával milyen kapcsolatot ápoltatok?
– Olyan voltam neki, mint egy apa, terelgettem
az úton, pátyolgattam, ő pedig mindig nyitott és lelkes volt, az a fajta, aki
könnyen tanul és szomjazik is a tudásra, a fejlődésre.
– Mint egy apa, hah? – vontam fel a
szemöldököm. – Hát erről van szó? Tényleg böki a csőröd, hogy jár valakivel.
– Egy apa nem hagyja a lányát akárkivel
randizni! – jelentette ki felháborodottan.
– Nekem Konrád jó srácnak tűnt.
Tehetséges és annak ellenére, hogy teljesen rászálltál, míg így is ő teljesítménye
volt az egyik legjobb – tűnődtem a csillagos eget figyelve, mire csak sűrű
fintorgásba kezdett.
Már
jól ismertem Dinit és bár mind jobban szerettük hangoztatni a rossz tulajdonságait,
azért az is igaz, hogy mind tiszteltük és szerettük őt. Viszont az is tény,
hogy a büszkesége, a győzelem iránti megszállott vágya és az, hogy szeretett
mások dolgaiba belekontárkodni valóban nehéz esetté tették. És még csak buta
sem volt. Sőt.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése