– Igen! – bólogatott
nagyban Krisz. – Konkrétan te ő vagy kisebbe és lányba!
– Nos – simítottam
meg a tarkóm zavaromban. – Igen. Nagyon sokat tanultam tőle és mivel felnéztem
rá, el is lestem minden mozdulatát. De hát, ez már csak így megy. Például Krisz
is pont úgy áll dobáskor, mint Kobe Bryant, ami teljesen rendben van, hiszen
felnéz rá. Nyilván olyanokká akarunk válni, mint akiket csodálunk.
– Szóval, ez a
gyerek a te Kobe-d? – próbálta értelmezni a hallottakat Krisz.
– Igen – ismertem be,
majd azért a pontosság kedvéért hozzátettem. – Az egyik.
Nemcsak Dini olyan
játékos, akire felnézek, akit csodálok, ám ő az egyetlen, aki megközelíthető
távolságra van tőlem.
– Jól van – dobta le
magát a földre Krisz. – Nem semmi csapatuk van.
– A kezdőjük
brutál ötösnek tűnt – egészítette ki Dominik és az ő szájából az elismerés még
inkább hatásosnak hangzott.
– Remélem tényleg
tanulhatunk tőlük ebben a három hétben – nyújtotta lábait Eszti elmélázva, majd
mikor végeztünk távozás előtt még odasiettem Dinihez.
– Jó volt újra együtt
játszani! – mosolyogtam rá lelkesen, hisz bár ellenfelekként meccseztünk, jó
volt újra átélni a régi szép időket. Míg csapattársak voltunk, természetesen
akkor is játszottunk egymás ellen és ő sosem kímélt senkit sem, de ez hajtott
és vitt minket előre.
– Igen és ügyes
voltál – dicsért meg, pajkosan megsimogatva a fejemet, majd arca elsötétült,
szeme megvillant és rám ömlesztett egy rakat észrevételt, hogy mit csináltam
rosszul. Behúzott nyakkal hallgattam, mert természetesen igaza volt és ez a
fejmosás eszembe juttatta, hogy régen is mindig így csinálta.
– Hm! – bólintottam
buzgón, mikor befejezte és próbáltam minden általa mondottat eltárolni a
fejemben. – Igyekezni fogok mindezek kijavításán! – ígértem, majd elköszöntem
tőle és csatlakoztam a többiekhez.
Felkaptam a
cipőmet, a kulacsomat és a törülközőmet a földről, majd Konrád oldalán
elhagytam a csarnokot. Az ajtóból azonba még visszanéztem. Dini, Zalán, Milán,
Szonja és Judit még mindig ott voltak, talpig szerelésben és szemmel láthatólag
további gyakorláshoz készülődtek. Van ám energiájuk! Én totál kikészültem.
Mondjuk őket nem izzasztotta meg a meccs úgy, mint minket, de azért mégis… Már
este hat volt. Vajon azért ennyire jók, mert sokkal többet beleadnak? Még annál
is többet, amit az iskola elvár?
Végül előrefordultam
és az öltözők felé vettem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, felkaptam a kék
rövidmelegítőnadrágom és egy sötétkék-fehér csíkos pólót, majd kisiettem, hisz
Konrád már biztosan várt rám.
Valóban ott állt a
folyosón, elmerengve dobálta labdáját a falnak és annyira elmerült a kis
világában, hogy összerezzent, mikor megérintettem a vállát.
– Minden rendben? –
érdeklődtem kedvesen. Ő fekete pamutrövidgatyát viselt egyszerű fehér pólóval,
haja vizesen tapadt a tarkójára.
– Persze, csak elgondolkodtam
– mosolygott rám, majd hóna alá szorította labdáját, szabad kezével pedig
megfogta a kezem és elindultunk.
– És min? –
kíváncsiskodtam.
– A mai meccsen.
Régóta nem páholtak el így – ismerte el.
– Hát nem vagyunk
egy szinten – húztam el a számat.
– De csak egyetlen
év van közöttünk. Ennyit számítana egyetlen év? – meredt maga elé
gondterhelten.
– Nem tudom. Hogy érzed,
mennyit fejlődtél ebben az elmúlt évben?
– Őszintén?
Egyénileg szerintem nem sokat. Mint csapattag rengeteget – mutatott rá, mi is
aggasztja valójában.
– De hát pont erre
való a dobótábor és az azt követő egyéni edzések! – bíztattam.
– Igen, tudom. Viszont
feltűnt, hogy Papék utánunk már nem szenvedtek annyira, mint mi.
– Nekem is szemet
szúrt – értettem egyet. – Valószínűleg az első ötös a legerősebb öt játékos
lehetett és könyörtelenül megdolgoztattak bennünket – nevettem fel.
– De vajon miért
ők a legjobbak? – vezette tovább az eredeti gondolatmenetet Konrád. – Ez amolyan
eleve fennálló dolog vagy esetleg ők…
– Talán többet beleadnak,
mint bárki más – bólintottam, hisz láttam, hogy még maradtak edzeni a kötelező
feladatok lejárta után is.
– Talán nekem is
többet kellene beleadnom – lyukadt ki végre Konrád a lényegre.
– Úgy érzed, hogy
lenne még energiád és időd, amit erre szánhatnál? – próbáltam segíteni neki.
– Eddig úgy
gondoltam, hogyha beleadok mindent az edzéseken, a meccseken és minden iskolai gyakorlaton,
akkor az elég, hisz a suli dolga felkészíteni minket és kihozni belőlünk a
legjobbat.
– És most miként
vélekedsz?
– Egyelőre nem
tudom. Tény, hogy töltök el olyan órákat, aminek semmi haszna, hisz nem tanulok
és nem is eddzek.
– De pihenni is
fontos, különben fáradt leszel, mikor tényleg megerőltetésre kerül a sor –
tartottam fel a mutatóujjamat. – De szerintem minden azon áll, hogy milyen cél
lebeg a szemed előtt. Hogy a célod elérhető-e azzal a munkával, amennyit most
végzel.
– Úgy érzem,
ugyanaz a probléma foglalkoztat minket – pillantott rám sokatsejtetően.
– Így igaz –
mosolyodtam el halványan. – Mindenképp erősebb akarok lenni. Sokkal, de sokkal
jobb játékossá szeretnék válni, olyanokká, mint…
– Mint ők –
bólintott Konrád, majd felpillantott az égre. – Még hosszú út áll előttünk, igaz?
– De nem vagyunk
egyedül – szorítottam meg a kezét, ő pedig lehajolt és finoman megcsókolt.
– Szerencsére nem.
És már azt is tudtam,
kihez kell fordulnom segítségért, kit kell megkérnem, hogy oktatgasson, hogy ki
az, akitől tanulhatok.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése