A tizedikesek osztálya
ugyancsak tizenkét tagból állt, hat fiúból és hat lányból, ahogyan nálunk is.
Persze elsőre nem nagyon sikerült megjegyeznem a neveket, de nem is ez volt a
lényeg, hisz az elkövetkezendő három hétben bőven lesz rá alkalmunk. Tekintetem
megakadt egy sötétebb bőrű lányon, akiről ugyan még nem tudtam semmit, de máris
lenyűgözött. Izmos volt, mégis karcsú, fekete, göndör haját kontyba fogta és kék
szeme szinte világított. Az egész alkata, kiállása és megjelenése olyan volt,
akár egy igazi, nagy kosarasé. Először arra gondoltam, hogy milyen szép és
biztosan tehetséges, aztán pedig arra, hogy tuti földbe döngölne egy-egyben.
Dini odahajolt a lányhoz és halkan mondott neki valamit, mire a lány (ha jól
emlékszem, talán Szonja) halkan felnevetett és oldalba bökte Dinit.
Egy közös bemelegítést
követően az edzők négy csoportra osztottak bennünket és így különböző
palánkoknál, más-más gyakorlatsorokat hajtottunk végre. Én Bencével és Esztivel
kerültem egybe, meg persze számomra három ismeretlen tizedikessel.
– Bence! Nyújtsd
ki a könyököd! – szólt Vili bá, mire Bence értetlenül fordultam meg.
– De hát még nem
is kerültem sorra – pislogott hüledezve, hogy hogy ronthatta így is el a
dobást.
– Nem te! – nevette
el magát az edző.
– Én is Bence
vagyok – sorolt hozzánk a felsőbbéves srác vigyorogva.
– Királyság! – fogtak
kezet a Bencék és elégedettnek tűntek a felállással. – Edző bá tessék engem Bence
kettőnek szólítani.
– Vagy lehetnél
kisBence én meg leszek a nagyBence – kacsintott a tüsi fekete hajú fiú.
– Én benne vagyok –
bólogatott a mi Bencénk.
– Akkor irány a
gyakorlat kisBence! – utasította Vili bá mosolyogva.
Fél óránként odébb
haladtunk csoportostul és nekikezdtünk az újabb feladatsornak, majd mikor véget
értek a közös feladatok, mindenki kapott egy lapot, rajta egy táblázattal, amit
mi, tudatlan elsőévesek érdeklődve vizslattunk.
– A táblázat fel
van osztva a hét minden napjára. Amint azt látjátok, mindennap végre kell
hajtanotok a megadott mennyiségű dobássorozatokat és fel kell jegyzenetek, hogy
mennyi sikeres találatotok volt. A napi küldetéseket mindig aznap kell megcsinálnotok
és innentől kezdve bármikor foglalkozhattok ezzel egészen négyig, mert akkor
elkezdünk meccsezni – foglalta össze Vili bá a teendőinket.
Természetesen nem
volt szükség olyan szövegre, hogy nem érdemes csalni, mert mindannyian fejlődni
szerettünk volna és pontosan tudtuk, mi a lényege ennek az egésznek. A mai
napra mindenből három harmincas sorozat volt, büntetőből, jobb, közép és bal
hárompontosból, tempóból és ziccerből.
– Érdemes párba
állnotok, az egyik ledobja a harmincat, a másik pedig adogatja a labdát, majd
cseréltek. Most nyugodtan válasszatok magatoknak párt, egyelőre nem szabjuk meg
ezt nektek – egészítette ki Vili bát Kékesi, én pedig azonnal pár után kezdtem
kutatni.
Végül Klaudiával
álltunk össze, míg Krisz Konráddal, Csenge Esztivel, Dominik meg Gergővel. Egyelőre
mindenki óvatoskodott és a saját osztálytársaihoz ragaszkodott, de hát ezt
teljesen természetesnek bizonyult.
A csarnokban
leengedték az oldalsó palánkokat, így hat helyen lehetett teljesíteni a
dobásokat és két páros került egy palánkhoz. Mi Esztiékkel álltunk össze és
dobálgattunk egészen az ebédszünetig, amikoris mindenki félbehagyta a
küldetését és mehettünk a menzára. Szerencsére a csarnokban ment a légkondi,
így nem éreztük odabent a kinti 35 fokot, de azt sem állítanám, hogy nem volt
melegünk. Evés előtt a cipőmet papucsra váltottam, megszabadultam a sportzoknimtól
is és a mezemet egyszerű pólóra cseréltem.
– Hogy mennek a
dobások? – érdeklődtem a többiektől, mikor helyet foglaltam a főzelékemmel
Konrád mellett.
– Az első büntetősorozatnál
csak egy maradt ki – mesélte Krisz büszkén.
– Klau az összeset
bevágta – vigyorogtam rá.
– Gergő is majdnem
minden hárompontost – tette hozzá Dominik.
– Hát azt tudtuk,
hogy ő abban igen jeles teljesítményt nyújt – bólogatott elismerően Csenge.
– Mint mindenben –
egészítette ki Gergő sajátos stílusában.
– Figyeltétek a
másik osztályt? – hajolt előre bizalmasan Krisz, lehalkítva a hangját. – A Szonja
nevű lány szinte minden dobása betalált.
– Te végig úgy céloztál,
hogy közben valaki mást bámultál? – érdeklődött Klaudia tőle.
– Két dobás között
sandítottam oda – vigyorgott Krisz. – Luca haverjának kézmozdulata meg valami elképesztő.
– Igen, a
technikája mindig hibátlan volt – értettem egyet, felidézve Dini mozdulatait. –
Közülünk Konrádé hasonlít rá a leginkább.
– Hát igen,
Herczeg maga is elég zsír technikát sajátított el anno – kacsintott barátjára
Krisz.
– Sok NBA-t néztem
– vontam meg a vállát szórakozottan az érintett.
Jó érzés volt
megbeszélni ezt a többiekkel, felismerni és megfigyelni mások mozdulatait, tanulni
belőle és megosztani egymással. Ez is része volt annak, hogy jó játékosok
legyünk.
Ebéd után még volt
egy kis időnk kezdésig, így az idősebbek leültettek minket egy nagy körbe a
csarnok közepén, oly módon, hogy felváltva legyünk kilencedikesek és tizedikesek.
Elmesélték, hogy tavaly, mikor ők voltak a „kicsik” a felsőbbévesek az alábbi
játékkal ismertették össze őket: leültek ugyebár ebben a nagy körben és valaki
kezébe vett egy kosárlabdát, majd mondott egy nevet és egy számot. Ezután odadobta
a labdát annak, akit megszólított és az illetőnek annyit kellett pattintani a
földön és hozzá minden pattintásnál mondani a nevét, amennyi a számban
szerepelt. Ezután rajta volt a sor, hogy mondjon egy evet és egy számot és ez
így ment tovább. Megbeszéltük, hogy mindenki azt a nevet mondja, amin szeretné,
ha szólítanák, ezért mikor Dini rögtön a kezdésnél közölte, hogy „Lulu három”,
egy jelentőségteljes pillantást követően a három pattintás alatt három „Lucát”
mondtam, majd tovább passzoltam Dominiknak.
Kábé tíz percig
nyomtuk a játékot, mígnem nagyjából sikerült mindenki nevét megjegyeznem. Ott
volt ugyebár Dini, aztán a közelében ülő Zalán és a szintén nagyhangú, ám
alacsony Milán és Bence névrokona, nagyBence.
A sötétbőrű kékszemű lány neve
valóban Szonja, a világosszőke hajúé pedig Judit, akit a többiek Juciztak.
Ezenkívül van még Balázs (Bazsa, akit könnyű volt megjegyezni dús hajáról és
gumis fejpántjáról), Edit, Sára (Sári), Andrea (Andi), Viktor és Petra (van egy
kishúga, aki sokáig nem tudta kimondani a nevét és Pekka-nak hívta, aztán
rajtamaradt a megszólítás).
Mind kedvesnek,
rendesnek és elhivatottnak tűntek, tetszett, hogy ők kezdeményezték az
ismerkedést és ez a játék is jópofa volt, bár feltűnt, hogy ők
egymást másképpen szólították, mint amit nekünk mondtak, hogy hogyan nevezzük
őket. Végül persze lejárt a szünetünk és
visszatértünk a dobásokhoz.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése