Chester
„az anyám egy szörnyeteg” kijelentését követően megváltoztak a dolgok és ami
azt illeti, meglehetősen furcsa irányt vettek. A hétvégém ugyanis úgy telt el,
hogy a Cutland örökös felém se nézett. Igaz, mindkét nap dolgoztam és keveset
tartózkodtam a birtokon, de nem láttam és nem is hallottam felőle. Raff-fal
viszont vasárnap este összefutottam és ő árulta nekem el, hogy Chester ki se
dugta az orrát egész hétvégén a szobájából. Nem nagyon érdekelt a dolog, inkább
hálát adtam az égnek, hogy nem kellett még neki is pattognom, így maradt időm
tanulni és leckéket írni a munka mellett. Nem mellesleg vasárnap Mrs. Kim nekem
adott egy csomó hibás, kissé elszabott ruhát, aminek most, hogy alig maradt
valamink, különösen nagy hasznát vettem.
Az
első és igazán megdöbbentőbb dolog hétfő reggel ér, mikor is Chester kocsija és
sofőrje még mindig a kapuban várakozik, mikor suliba indulok.
-
Miss Slora – tárja ki előttem a hátsó ülésre nyíló ajtót az ismeretlen, új
sofőr.
-
Üdvözlöm! – köszönök kissé tétován. – Mit szeretne tőlem?
-
Elvinném az iskolába, ha nem bánja.
-
Nem, köszönöm – vágom rá egyből és a választ meg sem várva a buszmegállóba
indulok.
Fogalmam
sincs, Chester a kocsiban ül-e, de inkább nem is szeretném volna tudni.
Kiskoromban
szerettem a fantasy könyveket és bár az utóbbi időben nem sűrűn adódott
alkalmam olvasni, azért megfordul a fejemben, hogy Chestert talán megszállta
valami. Persze, nem sokáig hitegetem magam ezzel. A szívem mélyén már réges
régóta reméltem, hogy egyszer eljön a nap, mikor Chester ráébred arra, hogy
nincs rendben a viselkedése. Azonban ez egy igazi ábránd, egy vágyálom a
részemről, olyan, aminél mindeddig biztos voltam, hogy sosem válik valóra. Valójában
nem is tudom, hogy Chester csak arra ébredt rá, hogy az anyja egy szörnyeteg
vagy arra is, hogy ő maga is az. Talán csak az anyja velem szemben tanúsított
szemétségét próbálja kárpótolni azzal, hogy az elmúlt két napban békén hagyott
és kocsit biztosított nekem. Bár, ha azt észrevette végre, hogyan bánik az anyja
másokkal, magára kellett volna ismernie, hisz ő ugyanezt teszi kicsiben.
Mondjuk, ha az elmúlt tizenhat évben nem esett le neki, nem tudom, most miért lenne
másképp.
Mire
beérek az iskolába, Chester már ott van. Sötétkék nadrágot visel, fekete pólóval
és sötétkék, állógalléros zakóval, külseje kifogástalan, mint mindig. Az egyik
hű csatlósával, Quintonnal beszélget és csak egy egészen rövid pillantásra
méltat, mikor belépek a tanterem ajtón.
Tesi
előtt mikor elhagyjuk az osztálytermet, megragadja a könyökömet és odébbrángat
egy kevésbé forgalmas sarokba.
–
Hogy képzeled, hogy visszautasítod a kocsit, amit érted küldetek? – támad nekem
rögtön.
A
tény, hogy nem az egész osztály szeme láttára oszt ki, már önmagában beszédes,
de nem tudom hova tenni.
–
Nem tudom, mire játszol, de nem fogok bedőlni a trükkjeidnek!
Igen,
gondolkodtam rajta és arra jutottam, ez mégis csak valami átverés lehet.
–
Trükk? – adja az értetlent. – Én békejobbot nyújtottam!
–
Békejobbot? – ismétltem, mert borzasztóan hihetetlen ilyesmit hallani tőle.
–
A hétvégén volt időm átgondolni a dolgokat és arra jutottam, lehetnék elnézőbb
veled.
A
fogalmazásmódjában szó sincs tetteinek megbánásáról vagy bocsánatkérésről,
mégis padlót fogok. Mérgesnek kéne lennem, de inkább megdöbbent vagyok.
–
Ezért küldtél egy kocsit?
–
Igen, de te visszautasítottad a békejobbomat – fonja karba kezeit elegánsan és
meglehetősen sértetten, amitől észhez térek.
–
Eszem ágában sincs elfogadni a békejobbodat – közlöm vele élesen.
Most
rajta a sor, hogy meghökkenjen.
–
Miért nem?
–
Mert egy elkényeztetett, felfuvalkodott hólyag vagy és amióta csak az eszemet
tudom megnehezítetted az életem! Nem fogok neked megbocsájtani, csak mert egyetlen
egy reggel elhozatnál kocsival!
–
Én úgy gondoltam, hogy mindennap elhozatnálak – ragadja meg a mondandóm
lényegét és összezavarodottnak látszik.
–
Ne fáradj – sóhajtok egy hatalmasat, mert ez csak valami rossz vicc lehet. Bár
tudom, hogy nem az. Látom a szemén. – Nincs ezen a világon semmi, amivel
kiérdemelhetnéd a bocsánatom.
Erre
már összekapja magát.
–
Kiérdemelni? A bocsánatod? Nincs szükségem ilyesmire! Már így is azt csinálod,
amit mondok neked.
Ez
így igaz.
–
Nekem aztán semmi szükség a bocsánatodra! Csak kedves próbáltam lenni, de amilyen
hálátlan vagy, meg sem érdemled! Legyen hát minden a régi – húzza gúnyos
mosolyra keskeny száját, majd magamra hagy.
Bár
szavainak megijeszteni kéne, mégis úgy érzem, semmi nem lesz a régi. Hiába állítja
ezt, csak itt hagyott, ahelyett, hogy megparancsolt volna valamit, vagy
legalább leöntött volna egy üveg vízzel.
Testnevelésből
ugyan felmentettek, ragaszkodom hozzá, hogy részt vehessek az órán. A tanárt
nem izgatom se én, se a sérülésem, ezért rám hagyja a dolgot. Belebújok az
egyen sportnadrágba és pólóba, felhúzva rongyos, lassan szakadásnak induló
tornacipőmet és eltökélt vagyok. Egy begipszelt kéz nem akadályozhat meg
semmiben.
Focizunk
a tornacsarnokban és ez pont kapóra jön, hisz semmi szükség a kezemre.
–
Hé, Slora! A nyomorék kezeddel inkább állj a kapuba – int nekem Troy.
–
Az az egyetlen poszt, ahol használnia kell a kezét, te agyalágyult – közli Twyla
a sráccal, de fürgén legyintek.
–
Nem gáz, menni fog! – mondom és beállok a kapuba.
Jó
vagyok a sportokban és a lábamra hagyatkozva sikeresen kivédek néhány lövést.
Persze, nem mindenki érti meg, hogy ez csak játék és a fiúk ölre mennek. Dalton
lyan gyorsan cikázik a labdával, hogy esélyem sincs követni vagy időben kapcsolni,
mikor elrúgja azt teljes erejéből. A srác benne van a focicsapatban, akárcsak
Troy és biztos vagyok benne, hogy szándékosan céloz az arcomra. Nincs más
lehetőségem, a kezeimet tartom a fejem elé, a labda pedig becsapódik.
Úgy
dőlök el, akár egy krumpliszsák. Az ütés erejétől a gipszem az orromnak ütődött
és dől belőle a vér, míg a csuklóm ezerrel sajog.
–
Mit képzelsz, mit művelsz, Ebberly? – hallom Chester vészjósló hangját valahonnan.
Ülő pózba tornázom magam, hogy nehogy félrenyeljem a vérem és a kezemmel
próbálom felfogni a vérzést, hogy a ruhám ne legyen olyan.
–
Mi a baj, Chester? Azt hittem, vicces lesz – magyarázkodik Dalton és bár próbál
jófejnek tűnni, ő is, mint mindenki, tart a Cutland örököstől. Vagy legalábbis
a családjától.
–
Hát ez valóban nagyon vicces volt – ért egyet Chester, ám cinikusnak hangzik. A
kezembe nyomja bizonyára méregdrága selyemzsebkendőjét, én pedig az orromhoz
szorítom.
Megérkezik
Twyla és Haven, akik sietve felsegítenek és miközben kitámogatnak a mosdóba,
még hallom, ahogyan Chester megkérdezi Daltont, mennyire lenne vicces, ha itt
és most fejberúgná a labdával. A választ nem hallom, sem azt, hogy mi történik
ezután, mert befordulunk a sarkon. De talán jobb is így. Biztosan jobb.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése