Be kell, hogy
valljam, ez a dobótábor abszolút nekem valónak tűnt. Semmi futás, semmi
erőnlét, semmi állóképesség, csak a dobótechnika fejlesztése. Ez az év kemény
volt, nyertünk, vesztettünk, kimaradtam a kezdőből, aztán bekerültem a kezdőbe,
megsérült a bokám, majd helyrejött, sőt még vashiányos is lettem. Összejöttünk Konráddal,
életemben először szerelmes lettem, majd válságba került a kapcsolatunk, de
megoldottuk. Találtam barátokat, egy összetartó csapatot és immáron volt hova tartoznom.
Minden rossz ellenére és minden jóval egybevetve úgy éreztem, ez volt életem
eddigi legszuperebb éve.
A dobótábor első
napján kicsit elaludtam, de persze nem késtem el. Háromnegyedkilenckor mindenre
készen állva sétáltam be csarnok pályájára, labdámmal a hónom alatt, kezemben a
kulacsommal és a törülközőmmel. Sötétkék térdfölé érő nadrágot viseltem és egy ujjatlan
Derrick Rose mezt. A terem tele volt számomra idegen arcokkal, mert bár a
felettünk járókkal néha összetalálkoztunk a folyosón, igazából sosem
ismerkedtünk össze. Hamar kiszúrtam Konrádot, aki már éppen nyújtott a pálya
szélén. Ez nem egy reggeli tanóra volt, hanem edzés, ami feltehetőleg azt
jelentette, hogy már régóta megérkezett és késés szóba sem jöhetett.
– Jó reggelt! –
hajoltam le hozzá egy gyors csókra, majd letéve a cuccaim, csatlakoztam a fiúkhoz
nyújtani.
– Lulu? –
hallottam meg egy kérdő hangot magam mögül, én pedig értetlenül fordultam meg,
mert utoljára általánosban szólítottak így.
– Dini? – meredtem
a nem messze álló srácra, aki konstatálva, hogy tényleg én vagyok az, megindult
felém.
– Lulu! – örvendezett,
mire én is felpattantam és amin odaért hozzám, megcsináltuk a régi kézfogós
pacsizós üdvözlésünket. – Nem is tudtam, hogy idejöttél te is.
– Én se tudtam róla,
hogy itt tanulsz – tátottam el a számat.
– Hát igen, akkora
ez a suli, hogy alig lehet vegyülni – nevetett Dini jókedvűen.
Dini, teljes nevén
Szatler Dénes egyel felettem járt általánosban és mivel ott még korosztály
szerint voltak a csapatok, együtt is játszottunk a suli kosáregyletében. Teljesen
megfeledkeztem róla, hogy ő is idekészült, ezekszerint fel is vették, csak
sosem futottunk össze, vagy csak nem ismertünk egymásra hirtelen. Dinit két éve
nem láttam és bár általánosban haverok voltunk és csapattársak (no meg persze
bele is voltam esve) elég sokat változott, így nem csoda, ha mondjuk láttam a
folyosón, csak nem esett le nekem, hogy ő az.
Dini is irányító
poszton játszik, sokat tanultam tőle és általánosban, kislányként az én szememben
ő egy követendő példának tűnt, akire felnéztem. Tipikus tiniszerelem volt, ami
nem is szerelem, csak rajongás. Olyan volt, mint a herceg a fehér lovon. Szőke
hajával, kék szemeivel, nagy dumájával abszolút népszerűnek számított és én
baromira értékeltem, hogy összehaverkodtunk akkoriban. Úgy festett, azóta sokat
izmosodott és nőtt, de most, hogy jobban megnéztem, még mindig ugyanannak a
srácnak tűnt.
– Srácok! –
pördültem meg az osztálytársaimra nézve. – Ő itt egy általános iskolás csapattársam,
Dini.
– Igazából már nem
nagyon szólítanak Dininek – mosolyodott el az említett. – Hívjatok bátran Szatlernek.
– Szia, Szatler! –
köszöntek a többiek szinkronban.
– Ők itt Krisz,
Dominik és Konrád – mutattam be a jelenlévőket.
– Ne már! – kérte ki
magának Krisz és felpattant, majd kihúzta magát. – Király vagyok – nyújtotta jobbját,
majd kezetráztak Dinivel.
– Hisz csak Konrád
szólít így – értetlenkedtem.
– Mától nem –
közölte Krisz ellentmondást nem tűrő hangon.
– Pap Dominik – tápászkodott
fel Dumbó és ő is kezet fogott Dinivel.
Konrád is
kiegyenesedett és mellém lépve átölelte a derekam.
– Te volnál a kis
Lulu barátja? – pillantott ránk Dini mosolyogva.
– Ne hívj már így –
löktem meg a karját szórakozottan.
– Én volnék –
értett egyet Konrád és miközben kezet fogtak, Konrád kicsit feszültnek tűnt.
– Örülök, hogy
megismertelek titeket srácok. Alig várom a közös edzést! – intett Dini, majd visszakocogott
a barátaihoz.
– Nem tetszik nekem
ez a csóka – jegyezte meg Krisz, mikor Dini hallótávolságon kívülre került.
– Nekem se –
értett egyet Dominik.
– Nekem meg pláne
nem – kontrázott komolyan Konrád.
– Jaj, ne csináljátok
már! Biztos vagyok benne, hogy a ti sulitokban is voltak felsőbbévesek, akikre
felnéztetek, akik mentoráltak titeket – fintorodtam el.
– Ja, de egyik sem
tűnt ilyen arrogánsnak – húzta fel az orrát Krisz.
– Honnan veszed,
hogy ő az?
– Már az is arrogáns
volt, ahogy azt mondta: „hívjatok bátran Szatlernek” – utánozta Dinit Dominik.
– Meg, ahogy kezet
fogott! – problémázott Krisz. – Mintha csak azt üzente volna a kézszorítással,
hogy jobb vagyok nálatok, kis csírák.
– Egyáltalán nem
üzent ilyesmit – keltem a védelmére. – És tényleg jobb nálunk. Ő már a harmadévét
fogja kezdeni.
– Nem számít –
pufogott Krisz, majd Dominikkal együtt elvonultak.
– Ugye nem vagy
féltékeny? – pillantottam Konrádra, aki feltűnően csendes volt.
– Az attól függ. Bele
voltál esve ebbe a csávóba?
– Persze –
nevettem el magamat. – Kábé tizenkét éves koromig, de az rajongás volt, nem
szerelem. És évek óta eszembe se jutott. Dini egy jófej srác, sokat tanultam
tőle és jó haverok voltunk.
– Okés. Akkor nem
vagyok féltékeny – határozta el magát, én pedig nevetve arcon csókoltam.
– Helyes. Ugyanis
az ég világon semmi okod rá. Senki sem tudná felvenni veled a harcot e téren –
mosolyogtam rá jókedvűen.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése