– Oh, felébredtél! – vesz
észre Chester, majd feláll. – Ideje volt már – mondja, majd elhagyja a szobát és
egy nővérrel tér vissza.
A nővér kedves, elmondja,
hogy nincs agyrázkódásom, a csuklómat sem érte nagy baj, így hazamehetek, de a
lelkemre köti, hogy vigyázzak magamra jobban és jegeljem az orrom. Chester
végig mellette áll, karbafont kezekkel hallgatja a nőt, majd a nővér
eltávolítja az infúziós tűt a karomból, a kezembe nyom egy tesi felmentést igazoló
papírt és magunkra hagy bennünket.
– Mit keresel itt? –
mordulok fel fáradtan.
– Én hoztalak be, rémlik?
– kérdez vissza sértetten.
– És ott mit kerestél? –
Bámulatos, hogy újabban mennyi pimaszságot megengedek magamnak vele szemben.
Bizonyára ennek az az oka, hogy a szankciók eddig elmaradtak, én pedig felbuzdultam
ezen.
– Csak arra jártam –
feleli némi habozást követően. – Kifizettem az ellátást, szóval menjünk.
– Nem kell a pénzed –
kászálódok ki az ágyból felszegett állal. – Már világosan az értésedre adtam!
– Nekem meg nem kell a te
pénzed – vág vissza gyerekesen, de nem tudok rá mit mondani, ezért hát elhagyom
a szobát.
– Hé! Mutass egy kis
tiszteletet! És hol marad a köszönet, amiért megmentettelek?
– Megmentettél? –
horkantok fel lesajnálóan.
– Igen. Köszönd meg
nekem.
Idegesen torpanok meg és
olyan hirtelen fordulok szembe vele, hogy egy picit hátrahőköl.
– Hát nagyon szépen
köszönöm, Chester – kezdtem gúnyosan. – Köszönöm, hogy éjszakáig
dolgoztattál, utána pedig elütöttél, mert nem tudtam figyelni a
kialvatlanságtól. Köszönöm, hogy tíz éve folyamatosan terrorizáltál és
buzdítottad a többieket is ugyanerre. Köszönöm, hogy emiatt Dalton úgy
gondolta, vicces lesz fejberúgnia engem, amiért kis híján agyrázkódást kaptam
és majdnem eltört az orrom. Nagyon nagylelkű tőled, hogy ezekután behoztál a
kórházba, mikor elájultam az orrod előtt!
Konkrétan kiabálok vele a
kórház folyósóján és az arra járok furcsán pillantgatnak ránk, de nem érdekel. Chester
döbbenten pislog, majd kissé meglepetten megszólal.
– Hát… Szívesen.
Inkább válaszra sem méltatom,
csak ismét hátatfordítok neki és kirontok a kórházból. Már teljesen
beesteledett, odakint hideg van és én rögtön fázni kezdek vékony harisnyámban.
– Szállj be a kocsiba! –
utasít Chester és hiába a meleg, fűtött jármű, nem akarom azt csinálni, amit
mond.
– Nem – közlöm és tekintetemmel
buszmegálló után kutatok.
– Ha nem szállsz be most
azonnal, holnap azt mondom az igazgatónak, hogy te rúgtad meg Ebberly-t. Egy
szavamba kerül csak, hogy elzárást kapj egész hétre.
Megint megzsarol. Fel sem
fogja, mit jelentene nekem egy elzárás, hogy nem tudnék dolgozni és akár ki is
rúghatnak. Felmerül bennem, hogy talán nem gondolja komolyan, de hangja pont
olyan színtelen és kegyetlen, mint korábban mindig, hogy nem merek ellenkezni
vele. A sofőr kinyitja a hátsó ülésre vezető ajtót, én pedig bemászom, míg
Chester az üléssor másik felén foglal helyet.
Az úton végig tüntetően bámulok
ki az ablakon és a halk zenén kívül nincs más zaj. Nem telik sok időbe és
megérkezünk a birtokra, a sofőr leparkolja az autót, én pedig rögtön kiszállok.
Megkerülöm a kocsit és a lakrészem felé indulok, ám Chester hangja megállít.
– A köszönet hol marad?
Lassan visszafordulok
felé. Csupán egy méter lehet közöttünk. Elered a hó. Chester zsebredugott
kezekkel áll, arca kipirosodik a hidegben és mivel nem visel sapkát, a hópelyhek
tejfölszőke haján landolva olvadnak el.
– Köszönöm – sziszegem összeszorított ajkakkal,
mert a korábbi zsarolása után inamba szállt a bátorságom.
– És holnap azzal a
kocsival mész, amelyiket érted küldöm – jelenti ki ellentmondást nem tűrő
hangon.
Megkérdezném, hogy és ha
nem teszek így, akkor mi lesz, de meg sem mukkanok. Ám nem is kell, ugyanis következő
mondatával meg is válaszolja a fel nem tett kérdésemet.
– Különben elintézem
neked az elzárást.
Olyat teszek, amit csak
ritkán. A szemébe nézek. A leggyönyörűbb színben pompázik, amit valaha csak
láttam, hisz egyszerre kék és zöld. Ám a tekintet, ami visszanéz rám, hideg, fagyos,
és teljesen érzelemmentes. Szívtelen.
Csak bólintok, majd
megfordulok és ő hagy elmenni.
Újabban fogalmam sincs,
mi jár a fejében. Teljesen kiismerhetetlenné vált, követhetetlennek a cselekedetei
és nem tudom, mihez tartsam magam. Félek, mert nem tudom, mi lesz a következő lépése
és mert nincs lehetőségem felkészíteni magam, arra, ami esetleg vár rám.
Azelőtt se ismertem előre a terveit, de legalább azzal tisztában voltam, hogy
mire játszik. Megszégyenítés, megalázás, hatalmának fitogtatása, a köztünk lévő
társadalmi különbség kihasználása és ezzel való hivalkodás.
Most viszont úgy tűnt, hogy
kicsit összezavarodott. Ami csak még kiszámíthatatlanabbá teszi, mert már ő
maga sem tudja, mikor mit akar és hirtelen haragból, az érzelemi által
vezérelve cselekszik, minden különösebb megfontolás nélkül. Legalábbis nekem ez
jött le abból, amit a mai napon láttam.
Azonban nincs alkalmam
sokági aggódni azon, mit tartogat nekem a jövő, ugyanis hosszú nap áll mögöttem
és hamar elnyom az álom.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése