Június 10., péntek
– Ezt még mindig
nem tudom elhinni! – emeltem ellenőrzőmet diadalittasan a magasba, ki tudja hanyadszorra aznap.
– Pedig lassan ideje
lenne – haladt el mellettem Klaudia az udvaron.
– Ezt neked
köszönhetem! – öleltem át hátulról, ami valószínűleg meglepte, mert egészen
megdermedt. – Ha te nem vagy, kétszer ennyi hülyeséget hordok össze a szóbelin!
– Hát… - habozott,
majd halkabban hozzátette. – Szívesen!
– Mi történik itt?
– érkezett meg minket figyelve Dominik.
– Dumbó! –
borultam ezúttal az ő nyakába. – Négyes az angolom, ez a te érdemed is!
Nem viszonozta az
ölelésem, de nem is rázott le.
– Ha figyeltél
volna rám, lehetett volna ötös is – jegyezte meg félszegen, de hallottam a
hangján, hogy mosolyog.
Ezután elkaptam Tibit,
Csengét, Esztit és minden „tanáromnak” öleléssel háláltam meg a segítségét.
Gergő is megjelent és miután konstatálta, hogy mi folyik itt, megpróbált
elszelelni, de én gyorsabb volt, így őt is elkaptam és alaposan megszorongattam.
Konrád épp akkor ért
a kapuhoz, mikor Gergőt tartottam a karom között, ezért hát gyorsan elengedtem
a mufurc centerünket és a fiúmhoz nyargaltam.
– Bokasérült szerelmem
– kezdte és a becenév hallattán az arcomon lévő vigyor még szélesebbre
húzódott. Azóta használta ezt a megszólítást, hogy kimondta, szeret és én ezt
egyszerűen eszméletlen aranyosnak tartottam.
Az elmúlt hetekben
mindannyian rengeteget tanultunk és készültünk, hol a tantermünkben, hol a
suliudvaron, hol nálunk. Gergő gyakorta csatlakozott hozzánk, de azt azért nem
állítanám, hogy beilleszkedett és levetkőzte bunkó, arrogáns stílusát, de úgy
tűnt, hajlandó változni.
Ami Konrádot
illeti, az utóbbi időben sokat javult a kedélyállapota, állítása szerint a
szülei is jobban viselik, így neki meg a tesójának is könnyebb, de persze azért
voltak nehezebb napok. Ilyenkor egésznap levertnek és szomorúnak tűnt, viszont
szerencsére nem zárkózott el előlem, ami máris egy jobb helyzetet szült.
Sokszor töltötte nálunk a délutánokat, de anya nem engedte, hogy csak úgy
nálunk aludjon, így esténként mindig hazament. Az apukája most még egy
albérletben lakott, de házat készült venni, aminek Konrád elmondása szerint
lesz saját kosárpályája és medencéje, szóval akadtak előnyös dolgok is.
– Igen, Késő
szerelmem?
– Miért van az,
hogy engem nem ölelgettél meg? – húzta össze a szemöldökét.
– Ezeket a hálám
jeléül osztogatom. Te nem oktattál engem – magyaráztam komolyan.
– Ezt még el tudom
fogadni – merengett hangosan. – De csak akkor, ha újra elmeséled a töri
szóbelid.
– Muszáj? –
fintorodtam el.
– Igen. Ez a második
kedvenc sztorim rólad a „kosarazni csúcs” felvételi válaszod után – vigyorgott jókedvűen
és összefonta ujjainkat.
– Oké – egyeztem bele
nagyot sóhajtva. – Szóval, Szabó megkérdezte, hogy mik azok a poliszok, erre
én: hát a rendőrség, mi más? „Nem éppen arra a poliszra gondoltam” felelte erre
Szabó bozontos szakálla mögött dünnyögve. Én meg persze teljesen elvörösödtem
el elhebegtem a definíciót, de annyira égtem, hogy a vallási és politikai
közösséget, pallási és volitikai közösségnek mondtam.
Konrád annyira
boldogan és szeretetteljesen nevetett, hogy tökre megérte ötödszörre is
elmesélni neki a történteket.
– Te vagy a
legjobb – kuncogott, én pedig elmosolyodtam. Amíg így gondolta, én elégedett
voltam.
Alapvetően mind
jól szerepeltünk a vizsgákon, persze magunkhoz képest. Ahhoz elég jó volt
mindenki, hogy ne tiltsanak ki a kezdőből minket a jegyeink miatt és többségünk
sokat vagy épp keveset, de javított az eredményeinknek. Persze, akadt olyan is,
akinek nem igazán volt hova javítani…
Nekem többnyire
négyeseim lettek, néhány ötössel és egy töri hármassal, de ezzel együtt tudtam
élni. Konrád azért benyalt két kettest, két hármast és persze egy hibátlan-csillagos
matek ötöst is, amiért én roppant büszke voltam rá.
– Azt kell, hogy
mondjam, jó gyorsan eltelt ez az év – került mellénk Krisz, fején a Lakers-ös
baseballsapkájával, amit mellesleg a szóbelikhez is felvett a fehér ingéhez.
– Igen, hihetetlen,
hogy ez az utolsó napunk – pillantott a mögöttünk lévő épületre Eszti.
– Annyira azért
nem utolsó – kuncogtam. – Hétfőtől már kezdődik a dobótábor.
A BKEG
természetesen nem eresztette el tanulóit egész nyárra, hogy csináljanak, amit
csak akarnak. A szünet első három hetében kötelező dobótábor várt ránk, ami
afféle bejárós dolog volt, reggel kilenctől délután hatig tartott, aztán
mindenki mehetett haza. Mint azt a neve is mutatja, ennek lényege a dobástechnika
erősítése, a pontosság, a találatok számának növelése. Amennyire én hallottam,
egésznap büntetőket, ziccereket, hárompontosokat és tempókat kell hajigálni,
ami igazából szórakoztatónak hangzik. Mindenesetre a dobótábor egybe lesz a
felettünk járó osztállyal, a másodévesekkel és ebben az időszakban a harmad- és
negyedévesek edzőtáborban lesznek, míg mi oda csak augusztusban megyünk.
A három hét
dobótábort követően kapunk három hét szünetet, hogy elmehessünk nyaralni meg
effélék, de Vili bá kiosztott egy edzéstervet, napokra lebontva, amit ebben az
időszakban is csinálnunk kell. Ez többnyire felülésekből, fekvőkből és egyéb
kínzó gyakorlatokból áll, meg persze futásból.
Miután letelik a
három hét, szépen visszatérünk, megvan, hogy mikor miénk a csarnok, olyankor edzegetünk
és augusztusban pedig irány a kéthetes kőkemény balatoni edzőtábor. Igazából bármennyire
is nehéz lesz, mégis rettentően vártam az egészet.
– Még jó, hogy lábmunkatábor
nincs – jegyezte meg Krisz szórakozottan.
– Nem akarlak
letörni, haver, de szinte biztos, hogy az edzőtáborban Szekeres ezerrel
nyomatja majd a lábmunkát – dőlt a kerítésnek Konrád és magához vont engem.
– Meg szerintem július
második felében is – tettem hozzá, mire Krisz elfintorodott, én pedig
körbenéztem. – Nektek mi a tervetek a szabad három hétre?
– Én szerintem
végigalszom – közölte rezzenéstelen arccal Eszti.
– Én a szüleimmel
utazom valahova – merengett Csenge.
– Dettó – értett egyet
Dominik.
– Nekünk van egy
nyaralónk balcsin, én oda lecuccolok Herczeggel, ahogy minden évben – öklözött össze
barátjával Krisz.
– Én külföldre
utazom, ahogy mindig – vonta meg a vállát Klaudia.
– És te, Lean?
– Mi is minden
évben nyaralunk valamerre a szüleimmel – mosolyogtam, de közben már azon
agyaltam, hogy Konráddal három hétig nem fogjuk látni egymást és ez máris csökkentette
a jókedvemet.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése