Ma már keveredve meccseztünk és játék közben a nagyobbak folyamatosan rámutattak a hibáinkra és segítettek elmagyarázni, hogyan kéne kiküszöbölnünk azt. Voltak kedves, segítőkész, türelmes megszólalásaik és akadt olyan is, ami abszolút megállta a helyét, mégis arcul csapott. Ilyen volt, mikor kiszúrtam, hogy Szonja jól helyezkedett és átpasszoltam neki a labdát, azonban útközben a semmiből előkerült Milán és megszerezte azt.
– Jó meglátás, kis tanítvány, de semmire
nem mész vele, ha a passzod nem ér célba! – kiabálta, miközben már messze járt
és épp pontot szerzett a saját csapatának.
A felsőbbévesek nagyrésze kis
tanítványnak szólított engem, gondolom mert Dini mesélt nekik a közös
múltunkról. Dini viszont mindannyiunkat egyéni becenévvel látott el és konkrétan
senkit nem szólított úgy, ahogy az illető kérte az ismerkedős játéknál. Ez felidézte
a régi emlékeket és még mindig mulatságosnak tartottam ezt a szokását.
A meccseket követően mindenki a saját
osztályával nyújtott és mi nagyban az idősebbek játékáról társalogtunk.
– Úgy érzem, rengeteget fogunk tanulni
ebben a három hétben – masszírozta talpait fájdalmas arckifejezéssel Krisz.
– Az egy dolog, de mik ezek a hülye
becenevek? – fújta fel magát Klaudia.
– Engem Kiskobinak hív és az nem is
olyan rossz – vigyorgott Krisz, majd elgondolkodva hozzátette. – Még ha szerintem
gúnyolódik is velem.
– Engem KonKon-nak szólít vagy Lulu
fiújának – jegyezte meg Konrád sűrű pofavágások közepette.
– Örülnetek kéne! – háborodott fel
Tibi, majd kétségbeesetten hozzátette. – Nekem a Betoji nevet adta.
– Hát mert totál betojtál a
centerüktől – fogta a hasát nevetve Krisz.
– Te is betojtál volna! – mutatott rá
Tibi. – Láttátok azt a csávót? Rohadt ijesztő! És nem szól egy árva szót sem,
csak bámul rám! Mikor rossz helyre álltam, megkocogtatta a vállam és arra a
pontra mutatott, ahol jobb lett volna lennem!
Nos, igen, a felsőbbévesek egyik
centere, Viktor tegnap nem volt jelen, ma láttuk őt először és nem csak, hogy
eszméletlen magas, még elég nagydarab is. Egy árva szót nem szólt egésznap és
összességében elég ijesztő a kiállása, de szerintem nem arra játszik, hogy
másokat riogasson, csak egyszerűen így néz ki. Ám míg én csak távolról szemléltem
őt, szerencsétlen Tibinek konkrétan őt kellett fognia, ami hát nem ment egyszerűen.
– Szerintem aranyos a maga módján –
mosolygott Eszti jókedvűen. – Mikor megbotlottam, azonnal megtartott.
– Visszatérve a hülye megszólításokra
– terelte vissza a témát Csenge. – Engem lepalizott! Emlékeztek, mit mondtam az
első napon? Hogy mi az a megszólítás, amit nem szeretek?
– A Pali – bólogattam és képtelen
voltam megállni a vigyorgást.
– Ez a gyerek mestere annak, hogyan
tapintson rá mások gyengeségeire – értett egyet Klaudia felbőszülten. – Diának szólított
és mikor kértem, hogy ne tegye, ördögien elvigyorodott és azóta csak így nevez.
– Én Dodo lettem – meredt maga elé
szörnyülködve Dominik. – És még csak meg sem indokolta, miért.
– Mint a kacsa? – pillantott rá
érdeklődve Krisz.
– Nem tudom – ingatta a fejét Dominik
kicsit megbotránkozva.
– Dini már csak
ilyen – nevettem fel jóízűen. – Szeret mindenkinek egyéni becenevet adni és
igen, valóban arra pályázik, hogy az illetőt idegesítse az adott
megszólítással. Nyugodtan vegyétek fel a kesztyűt és aggassatok rá idióta
neveket ti is – tanácsoltam.
– Ahhoz nincs merszem
– ismerte el Krisz.
– Ja, tuti nem
mernék szembe menni vele – bólogatott egyetértően Tibi.
– Hát én se –
ingatta a fejét Csenge. – De ahogy elnéztem, legalább a saját csapattársai
visszavágnak neki.
– Amúgy ti is láttátok,
hogy versenyt csinálnak a dobássorozatoknál? – vonta fel a szemöldökét Eszti.
– Aha és ahogy
hallottam, nem is arra mentek rá, hogy ki dob be többet, hanem konkrétan az
nyert, aki mindent bevágott – csóválta a fejét hitetlenkedve Bence.
– Én már annak is
örültem, ha megvolt a hatvan százalékos siker – vallotta be Csenge.
– Egész más
szinten vannak – sóhajtott Krisz. – De mi is el fogunk jutni oda! – tette hozzá
elszántan, mi pedig egyetértően osztottuk a szilárd kitartását.
Lassan befejeztük
a nyújtást, ám én még mindig cipőben voltam, ugyanis nem terveztem hazamenni,
míg a többiek már szállingóztak kifele. Céltudatosan megindultam az idősebbek
társasága felé, majd Szonja elé érve vigyázzállásba vágtam magam.
– Kérlek taníts
meg rendes tempót dobni!
Egy pillanatra
meglepődött, talán a heves kérésem végett, majd halványan elmosolyodott.
– Persze,
szívesen.
– Mi van? – került
elő a hátam mögül Dini döbbent arccal. – Miért őt kérted meg és nem engem?
– Mert tőled már
rengeteget tanultam – feleltem legyintve.
– Nem? – meredt rám elbizonytalanodva Dini.
– Nos, más esetben szívesen tanulnék még tőled, de
most a technikám fejlesztésére szeretnék ráfeküdni, nem pedig az irányítói mivoltom
erősítésére – magyaráztam, mert az éjszakai gondolkodásom erre az elhatározásra
juttatott.
Konrádnak igaza volt. Mint csapat és mint a csapat
játékosai sokat fejlődtünk, az állóképességünk és a védekezésünkkel egyetemben,
de az olyan egyéni képességeink, mint a dobóteljesítményünk vagy a passzaink
pontossága és ereje nem lett sokkal jobb. És a dobótábor nyilván erre ment rá,
az edzők mindenkit figyeltek egyenként és a nagyobbak is folyamatosan tudtak
tanácsokat adni, de én szerettem volna még többet beleadni.
Végül Szonja még
két órán át tanítgatott és dobáltuk a tempókat, néha szünetet tartottunk, olyankor
pedig a nagyobbak szórakoztattak. Kiderült, hogy Dinit meghívták az országos
edzőtáborba, ahova a különböző kosaras sulikból egy két játékost szoktak csak
beválogatni, a legtehetségesebbeket, akiknek fejlesztik a képességeiket. Dini egyszerre
viselkedett úgy, mint aki büszke, mert kiválasztották a remek teljesítménye
alapján, ugyanakkor úgy tűnt, mint aki számára ez a természetes, hisz megdolgozott
érte. Én is ilyenné szerettem volna válni. Elszánttá és sikeress. Olyanná, mint
maga Dini.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése