– Egy éve erre
vársz, mi? – vonta fel a szemöldökét Zalán, cipőjének fűzőjét kötve.
– Még szép! –
vigyorodott el Dini. – Mostantól hivatalosan is mi lettünk a bölcs
felsőbbévesek, akik pusztán jóindulatból pátyolgatják őket.
– Bölcs? Te? Jóindulatból?
– horkantottam fel hitetlenkedve.
– Itt is van,
Szőrös szívű Szonja – csatlakozott a beszélgetéshez Milán, aki a térdvédőit
húzta fel éppen.
– Szoszi! – biggyesztette
le a szája sarkát. – Gonosz vagy! Hisz csak jó példát szeretnék mutatni!
– Pont ez az,
amire képtelen vagy – bólogattam nagyban és mivel befejeztem a készülődést,
megragadtam a labdámat. Egy órával hamarabb jöttünk a többiek előtt, ahogyan a
legtöbb esetben szoktuk.
– Egyetértek a
Szőrös Szívűvel – tápászkodott fel Zalán és leporolta nadrágját. – A te jó
példád a lehető legrosszabb mások számára.
– Ne már! Te is
kezded, Rimi? – vetette be kiskutya tekintetét és a lehető legártatlanabb ábrázatát
Dini, de bennünket ezzel már jó rég nem tudott megtéveszteni.
Ez volt a második
évünk vége a BKEG-n és ezidő alatt mondhatni sikerült a figyelem középpontjába
kerülnünk. Ennek pedig leginkább öt ok tudható be:
Egyrészt itt
vagyok én, a sötét bőrömmel és kék szemeimmel, ami önmagában vonzotta a
tekinteteket, ám a tudásom sem az utolsó. Édesapám még Amerikában kosarazott és
gyakorlatilag előbb pattogtattam labdát, minthogy lábra álltam volna.
Alkatomnak köszönhetően gyorsan izmosodtam, remek az állóképességem és fegyelmezett,
kimért, pontos játékosnak számítok.
Aztán van nekünk
egy ugyan roppant csendes és visszafogott, ám annál tehetségesebb centerünk,
Juci. Majd 190 centijével, örökösen komoly stílusával és precizitásával a
lepattanók nagy leszedőjének számít.
A bedobónk viszont
Juci mellett eltörpül, a szó szoros értelmében, ugyanis Milán összesen 160
centi, ám a súlypontemelkedése döbbenetes. Életemben nem láttam embert ekkorát
ugrani és ilyen sebességgel cikázni, így ő valóban egy igazi látványosság.
A másik centerünk,
Zalán, a blokkolás nagy mestere, a védelmünk legerősebb fala, akire minden
esetben számíthatunk. A támadások alatt sem marad alul, gyerekkori barátjával
olyan összhangban van a pályán, mint sehol máshol.
És az irányítónk.
A csapatkapitányunk. A világ legnagyobb idiótája. Dinit olyan éleslátással
áldotta meg a sors, hogy a meccseink során még egyszer sem akadt párja.
Irányítóként ugyan nem ő szerzi a pontok nagy részét, ám az ő passzai és
meglátásai nélkül semmik lennénk mi többiek. Minden apró rezdülést észrevesz,
azonnal meglátja, ha valaki szabadon van, vagy jófele mozdul és amint kiszúrta,
olyan villámgyors, kivédhetetlen passzt képes adni, melyet a védőjátékos
követni sem tud, nemhogy megakadályozni. Az az ember maga a pálya királya,
azonban a személyisége…
Borzalmas. Egy
igazi angyalbőrbe bújt ördög. Az a típus, aki mindenkit megtéveszt a
viselkedésével, hiszen kedves, jópofa, vicces és aranyosnak mutatja magát,
miközben egy elvetemült ördögfióka lakozik benne. Nem is fióka… Maga a sátán.
Megrögzött módon
akar nyerni mindig, de nem csupán a győzelemre hajt, hanem a teljesen
megsemmisítésre. Ráadásul még kegyes is volt hozzá a természet és igen
attraktív külsővel áldotta meg, aminek következtében olyan szinten el van tőle
ájulva mindenki (saját magával az élen), hogy az nem igaz. Fölösleges lenne
tagadni, hogy valóban jól néz ki. Sötétszőke homlokába hulló tincseivel,
sötétbarna szemeivel, ideális 180 centijével, sportos, szálkásan izmos
alakjával vonzza a tekinteteket. Kacér, önelégült, ugyanakkor rendkívül
ambiciózus és ravasz, szinte olvas mások mozdulataiban. Ráadásul ő az, aki 120%
százalékot belead az edzéseken és azonkon kívül is fejleszti magát megállás
nélkül.
Nem véletlen, hogy
minden borzasztó tulajdonsága ellenére, kérdés nélkül mind rászavaztunk másodév
elején a csapatkapitány választáskor. Ő az egyetlen közöttünk, aki képes
mindenkit irányítani, felmérni, hogy mikor mi a legjobb lehetőség és
lelkesíteni, ha arra van szükség.
– Oh? – torpant
meg és fordult döbbenten az érkező lány felé Dini egy órával később.
– Mi van? –
ütközött bele hátulról Zalán. – Mit bámulsz, te elmeroggyant?
Ők ketten
gyerekkori barátok és bár különböző általánosba jártak, végig tartották a
kapcsolatot, ezért is vannak láthatóan ilyen jóban. Zalán alapvetően érettebb
Dininél, ezért többnyire ő tartja kordában a valóban elmeroggyant
kapitányunkat. Azonban Zalán sem tökéletes, ugyanis Dini állandóan ki tudja
hozni a sodrából és amint elveszti a béketűrését, ő is pont olyan infantilissé
változik, mint elmeroggyant barátja.
– Az a lány ott –
bökött Dini a vöröses hajú alsóbbévesre. – Az én kis tanítványom.
– Tanítvány? –
léptem melléjük érdeklődve.
– Együtt
játszottunk általánosba – bólogatott Dini, majd mikor az ember már-már azt
hinné, végre valami normális hagyta el a száját, hozzátette. – Minden, amit
tud, azt tőlem tanulta – húzta ki magát büszkén, mire nemes egyszerűséggel
gyomron könyököltem.
– Erősen kétlem –
közöltem, míg ő összegörnyedve a hasát szorongatta.
– Pedig remek
mestere voltam – nyögte fájdalmas arccal, a következő pillanatban pedig, mintha
mi sem történt volna, megint kiegyenesedett, csípőre tette kezeit és
elvigyorodott. – Megyek és köszönök!
Mielőtt bármit is
mondhattunk volna, már el is húzta a csíkot, így csak bámultunk utána.
– Tanítvány, mi? –
húztam fel a szemöldököm.
– Nekem mesélt
akkoriban egy lányról, akit tehetségesnek tartott – erősítette meg Dini
sztoriját Zalán, majd elfintorodott. – Persze, többnyire akkor is magát
fényezte, hogy milyen jó mestere.
A
kapitányunk odaért az alsóbbévesek társaságához és nekilátott beszélni.
–
Tuti leéget minket – eresztette le a vállait lemondóan Zalán.
–
Nem is kérdés – értettem egyet, majd egyszerre fordítottunk hátat neki.
–
Tegyünk úgy, mintha nem is ismernénk! – ajánlotta.
–
Tegyünk úgy, amíg csak lehet!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése