Az első negyedben
én irányítottam Konráddal és Krisszel az oldalamon (éljen az álomtrió),
centernek pedig Regi és Gergő álltak be. Erős kezdésnek ígérkeztünk és
természetes, hogy elszántak is voltunk. A felsőbbéveseknél Dini irányított,
bedobói Szonja és az alacsony srác, ha jól emlékszem Milán voltak, a centerek
pedig Dini barátja Zalán és egy nagyon magas lány, Judit lettek.
Vili bá
felállított minket egy vonalba, hogy felossza, ki-kit fogjon, így mi egymás mellett
sorakozva bámultunk ellenfeleinkre.
– Hogy lehet valaki
ilyen magas? – nyekkent egy aprót Krisz, mint akiben csak most tudatosult, hogy
bizony ez a méret igen előnyös a kosárlabdában.
– Ne parázz, úgyse
neked kell fognod – nyugtatta Konrád, de láttam rajta, hogy neki is vannak
kétségei.
– Regi, te fogod
Juditot, Gergő Zalánt, Luca Szonját, Konrád Dénest, Krisz pedig Milánt.
– Na, tessék!
Szerencséd van haver, megkaptad a legalacsonyabb játékost – veregette hátba
barátját Konrád és igaza is volt, hiszen Milán még nálam is alacsonyabb,
nagyjából 160 centi körüli lehetett.
– Éljen – lélegzett
fel Krisz kissé megkönnyebbülten.
– A kicsik veszik
fel a jelzőmezt – lépkedett felénk Dini mosolyogva, a kezünkbe nyomva a piros
színű, fehér szegélyű mezeket.
– Tavaly nekünk
kellett, úgyhogy most rajtatok a sor – értett egyet Milán vigyorogva.
Mivel a jelzőmezek
is számozottak voltak, gyorsan rávetettük magunkat, hogy megkaparintsuk a
számunkra kedvezőt. Megszerezve a tizenhetest fürgén magamra kaptam, nem
törődve a kissé áporodott szagával és a pálya közepe felé tartottam, ahol Gergő
már sikeresen fel is hergelte Milánt. Úgy tűnt, az alacsony fiú ugrani tervez,
ami nem tudtam mennyire hasznos Gergővel szemben, hisz jó 30-35 centi lehetett
közöttük. Hamar észrevettem, hogy a felsőbbévesek osztálya elég hangos,
rengeteget kiabálnak, harsogva nevetnek és piszkálódnak egymással, így most is
tőlük zengett a terem, mindaddig, míg az edzőjük rájuk nem pirított. A hatvan
és hetven közötti András bá kora ellenére úgy látszott, remekül tudja kezelni a
fiatalokat, még akkor is, ha ilyen hevesek.
Szonja mellé
helyezkedtem az ő térfelükön, majd Vili bá feldobta a labdát. Milán
elrugaszkodott a földről és a levegőbe lendült, akkorát ugorva, hogy simán elütötte
Gergő elől a labdát és egy jól irányzott mozdulattal oldalra lökte Dininek. Aztán
amint földet ért, mint akit puskából lőttek ki megindult a palánkunk felé és
egy pillanattal később Dinitől a kezébe kapta a labdát, amit már be is dobott. Döbbenten,
pislogva meredtem rá, alig tudtam követni, hogy mi történt ezalatt a néhány másodperc
alatt. És mikor már épp összeszedtem volna magam, a srác csinált örömében egy
helyből hátraszaltót, nekem meg hangosan koppant az állam a padlón, a
csapattársaiméval egyetemben. Kicsi a bors, de erős, mi?
Megráztam a fejem,
hogy összekapjam magam, ugyanis mi következtünk és Konrád az alapvonalhoz
lépett, hogy bedobja a labdát természetesen nekem, hisz én voltam az irányító.
A felsőbbévesek egészpályás védekezésre álltak, ami azt jelentette, hogy
folyamatosan rajtunk voltak. Zsinórban megszereztek vagy 12 pontot, ugyanis a
félpályán sem sikerült átjutnunk, olyan szorosan fogtak minket, miközben
könnyedén megszerezték a labdát. Öt perc elteltével már ezerrel vert a szívem
és nehezen vettem a levegőt, úgy kifárasztottak. Nagy nehezen összekapartunk
négy pontot és kiharcoltam magamnak két büntetőt, de csak az egyiket sikerült
bedobnom, míg a másik kimaradt és esélyünk sem volt megszerezni a lepattanót.
A nagyobbak
könyörtelenül játszottak a meccs végéig és míg mi teljesen kikészültünk, úgy
tűnt, nekik meg sem kottyant felvenni a harcot ellenünk. Végül mindannyian a
pályán heverve próbáltunk levegőhöz jutni és azon elmélkedtünk, mekkora különbség
van a két osztály között.
– Ne csüggedjetek!
– sétált el közöttünk Vili bá. – Ez a hagyomány része, az első napon egy ilyen
mérkőzés. Ők is kikaptak tavaly a felsőbbévesektől, de a többi napom már
keveredni fogtok és az idősebbek arra törekednek majd, hogy segítsenek és
fejlesszenek titeket.
– Most tuti csak
arra törekedtek, hogy földbe döngöljenek – nyögte Krisz kimerülten.
– Nos, mint
mondtam, tavaly őket is elverték és szerintem jövőre ti se fogjátok kímélni az
elsősöket – mondta Vili bá sokatsejtetően.
– Hát ezekután
biztos nem – értett egyet Dominik.
– A dobótábor
utolsó napján újra megmérkőzhettek egymással, akkor már jobban ismeritek az
ellenfeleitek technikáit, mozgását, játékát, így jobb helyzetben lesztek, mint
most voltatok – bíztatott minket az edzőnk.
– Remélem
valamelyikünk nő még addig plusz 20 centit – jegyezte meg Csenge szórakozottan,
Krisz pedig elszántan felpattant.
– Nem fogunk még egyszer
veszíteni! – tartotta öklét a magasba.
– Vagy legalábbis
nem fogunk ennyire veszíteni – dünnyögte Eszti, aki reálisabban láthatta a
dolgokat.
– Nyújtsatok,
aztán menjetek haza, egyetek és pihenjetek. Holnap találkozunk! – búcsúzott Vili
bá
– Igenis! – feleltünk
egyszerre és nekiláttunk a kiosztott feladat elvégzéséhez.
– Te, Törcsi! –
fordult hozzám Krisz.
– Igen?
– Ez a te haverod…
Nem semmi irányító – vallotta be őszintén.
– Ugye? –
mosolyodtam el bólogatva.
– Sokat
tanulhattál tőle – csatlakozott a beszélgetéshez Dominik.
– Általánosban
nagyon jó edzőnk volt. Ugyan nem csinált semmi extrát és a csapatunk sem volt
kiemelkedő, az alapokat alaposan belénk verte és ez szerintem nagyon fontos,
hogy az ember jól elsajátítsa. De tény, hogy sokat figyeltem a felsőbbéveseket,
próbáltam ellesni tőlük minden tudást és technikát.
– A fiúk úgy értik
– vette át a szót Konrád elgondolkodva, - hogy a játékotok, a megmozdulásaitok,
a mozgásotok iszonyatosan hasonló, már-már egyforma.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése