Másnap reggel a fekete kocsi
már ott vár rám a kapu előtt.
– Jó reggelt, Miss Slora!
– tárja ki előttem az ajtót a számomra teljesen ismeretlen sofőr.
– Kérem, erre semmi szükség!
Magam is megtudom csinálni – biztosítom.
– Nekem ez a munkám,
kisasszony! – ellenkezik.
– Elhiszem, de én nem a
munkaadója vagyok – mondom, majd hozzáteszem. – Tudja, voltaképpen a munkaadója
keményen megzsarolt, ezért vagyok itt. De ha már így is alakult, abba nem megyek
bele, hogy kiszolgáljanak, akár egy hercegnőt.
– Rendben, kisasszony.
Maga nyitja az ajtót – engedi el az említett tárgyat és rám hagyja a dolgot.
Chester persze nincs a
kocsiban. Esze ágában nem lenne velem furikázni és bárhogy töröm a fejem, nem
tudok rájönni, egyáltalán miért ragaszkodik ehhez. Talán pont azért, mert
túlságosan ellenkeztem és mindenáron borsot akar törni az orrom alá. Bárhogy is
haragszom rá, mégiscsak ez az első reggel évek óta, hogy nem fázom iskolába
menet. Hogy fáradt vagyok, de nem tudok leülni, mert nincs szabad hely a buszon.
Már a gondolatát is gyűlölöm, hogy egy méregdrága kocsiban ülök és valaki más
vezet, aki kiszolgál ezzel engem, ám az, hogy meleg árad az ülésekből teljesen elbódít.
Azt kívánom, bárcsak Felicity itt ülne mellettem és együtt mehetnénk. Talán megpróbálhatnám
a javamra fordítani ezt és becsempészni őt is, aztán megkérni a sofőrt, hogy tegyünk
egy aprócska kitérőt.
Sokkal hamarabb megérkezünk,
mint azt megszoktam és épp megköszönöm a sofőrnek, hogy elhozott, ám ekkor jut
eszembe, hogy nem is tudom a nevét.
– Köszönöm, Mr… -
habozok, ám szerencsémre kedvesen kisegít.
– Howard Nagell, kisasszony.
– Köszönöm, Mr. Nagell! –
pillantok rá a visszapillantón keresztül, majd kikászálódom a kocsi hátsó
üléssoráról.
– Fid? – hallok meg egy
döbbent hangot magam mögött és a két barátnőmet pillantom meg.
– Sziasztok! – üdvözlöm őket
és valami megmagyarázhatatlan okból zavarban érzem magam.
– Mi ez a kocsi? – járja
körbe az autót Twyla döbbenten.
– Chester legújabb
zsarolásának eredménye – sóhajtok egy hatalmasat, leeresztve a vállamat.
– Hé, maga! – kopog be az
ablakon Twyla, mire Mr. Nagell leereszti az üveget.
– Üdvözlöm, kisasszony!
– Nem tudom, mi folyik
itt, de vigyázzon vezetés közben, ha Fidet furikázza! – fenyegeti meg a sofőrt
Twyla, mire a tenyerembe temetem az arcom.
– Ez csak természetes!
– Akkor jó – lép el a
kocsi mellől Twyla és visszatér hozzánk, hogy együtt induljunk be az épületbe. –
Szóval, Chester azért zsarolt meg, hogy elhozasson a suliba?
– Lényegében igen –
bólintok. – Biztosan forral valamit ellenem.
– Vagy csak végre megjött
az esze – tippel Twyla, ám három másodpercnyi hallgatás után megváltoztatja
álláspontját. – Oké, ennek semmi értelme. Tuti tervez valamit.
– Lehet, hogy történt
vele valami – jegyzi meg Haven rejtélyesen. – Fidelia, nem mondott neked semmi
szokatlant?
Az, hogy Chester
ráeszmélt, mennyire gonosz az anyja, merőben a szokatlan halmazba esett, ám úgy
érzem, ezt nincs jogom megosztani másokkal. Ugyan Chester ezer meg egy okot
adott, hogy most éljek a bosszúval és visszavágjak neki, én mégsem vagyok ilyen
ember. Ráadásul felmérgelni sem akarom, így inkább kicsit átvariálom a
történteket.
– Nos, a minap tanúja
volt annak, ahogy az anyja megalázott – foglalom össze a történteket tömören. –
Azóta viselkedik furcsán.
– Hm, talán most szembesült
vele először, hogy ő is így bánik veled? – gondolkozik hangosan Twyla.
– Hát, meglehet – bólintok
aprót. – Nem akar bocsánatot kérni és nem bánt meg semmit. A jelek szerint a
személyiségét és a stílusát sem akarja feladni.
– Talán csak egy enyhébb változatára
kapcsolta önmagát – ért egyet Haven elmerengve.
– Biztos ezért rúgta
tökön Daltont – vigyorog jókedvűen Twyla. – Az már nem szórakoztatja, hogy
mások szemétkednek Fiddel. Bár észrevehetné, hogy ő a legnagyobb szemét mind
közül – hervad le a mosoly az arcáról.
A termünkbe érve elfoglalom
a helyemet, míg Twyla és Haven lemennek a büfébe reggelit venni.
– Hax, ne csináld! –
hallom meg Dalton hangját és a fejemet felemelve őt és haverját, Haxley-t látom
meg az ajtóban.
– Ugyan már, nem hiszem,
hogy Cutland komolyan beszélt – rázza le barátja kezét a válláról Haxley, majd
körbenéz a teremben. – És amúgy sincs még itt.
Tekintete megállapodik
rajtam, majd felém indul, Daltonnal a nyomában.
– Szép az orrod, Slora –
magasodik a padom fölé Haxley, ajkán gúnyos vigyor játszik. – Úgy hallottam, a
barátomtól kaptad.
Valóban, Haxley tegnap
hiányzott a suliból, így nem láthatta a kis „balesetemet”.
Nem felelek, mert nincs
értelme. Megragadja a táskámat és az egész tartalmát kirázza a földre, majd
mikor felállok, hogy összeszedjem, sikeresen elgáncsol, így a padok közé esek.
Ettől rögtön Chester jut eszembe, hisz a gáncsolás mindig is az ő védjegyének
számított, ám ő sokkal elegánsabban és ügyesebben csinálja, míg Haxley
konkrétan bokán rúg.
– Látod, Dal, még csak
nem is ellenkezik! Nem változott az ég világon semmi – nevet harsányan Haxley,
ám a következő pillanatban a földön térdelve találja magát mellettem.
Nem értem, mi történt, ezért
óvatosan felpillantok és Chestert látom meg. Egyik kezében a táskáját tartja,
míg a másikkal megigazítja tincseit, arca kifejezéstelen.
– Talán nem voltam
egyértelmű tegnap, Nuwick? – szólal meg fagyos hangján, mire Haxley mérgesen
felpattan. Amilyen forrófejű fiú, nem gondolkodik, csak az érzelmei vezérlik,
ezért nem hunyászkodik meg rögtön.
– Nem tudom, miről
beszélsz, Cutland – állja Chester tekintetét.
– Oh, valóban – játssza
meg magát Chester, mintha tényleg most eszmélne rá valamire. – Hisz hiányoztál.
Jól van, csak menj a helyedre – engedi el
és Haxley elégedettnek látszik.
Azonban mikor ellép
Chester mellett, a szívtelen örökös tökélyre fejlesztett kecses mozdulattal, ismét
elgáncsolja, majd lerakja táskáját a padjára és zsebredugott kezekkel a földön
térdelő srác elé guggol, mond neki valamit, de nem hallom. Haxley ijedtnek látszik,
Chester arcára pedig kiül a győztes, gúnyos mosolya, majd kiegyenesedik és
visszasétál a helyére, leülve a székére.
– Mi a fene történt itt? –
robban be az ajtón Twyla, majd egy szempillantás alatt mellém ér.
– Azt hiszem, a fiúk azt
tesztelik, Chester mennyire beszélt komolyan tegnap – mondom halkan, miközben
összeszedem a cuccaimat a földről.
– Ahogy elnézem, ennél
komolyabb már nem is lehetne – jegyzi meg Haven sokatsejtetően.
Nem tudom értelmezni, mi
folyik Chester körül, de abban az egyben biztos vagyok, hogy ezek az erőszakos
megnyilvánulásai visszataszítóak, még akkor is, ha ezúttal nem is felém
irányulnak.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése