Már
mind az öten felsorakoztunk a pályán, készen arra, hogy megkezdjük a mérkőzést
az alsóbbévesekkel.
–
Te meg pont olyan, mint a nagy és gonosz farkas – jegyeztem meg, amin jót derült.
–
Igazán? – mosolygott rám, majd arcáról lehervadt a vidám kifejezés és fejét
oldalra döntve átváltott szadistába. – Még jó, hiszen szeretném porba tiporni az én kis tanítványom csapatát.
–
És itt is van – tárta szét kezeit Zalán. – Szadler.
–
Ne már! Muszáj neked mindig ilyen nevekkel illetned, Rimi? – zökkent ki
rögvest, hisztis kislánnyá alakulva.
–
De hisz ez a kedvencem, a legjobb mind közül. Olyan beszédes, hogy az már nem
igaz – felelte Zalán fapofával, én pedig bólogatva értettem egyet, megigazítva
a pólóm feltűrt uját.
Mind
az ötünknek akadtak sajátos viseletei. Ott volt Juci jellegzetes sportszemüvege
és a pólóra vett mez viselete, Milán fejpánt szerű kendője, mely narancssárga
és fekete színekben pompázva lapult a homlokára, felfogva dús, barna haját és
térd meg bokavédői, melyek a hatalmas ugrások közben védték a lábát. Zalán az
egyszerűség híve volt, épp ezért neki ez vált személyes jellemvonásává, hisz az
edzéseken többnyire mindig fekete nadrág, fekete póló/ujjatlan párosításban
tolta. Én mindig a nadrágomba tűrve hordtam a felsőm és bokazoknit húztam a
lábamra, mert valahogy azt tartottam a legkényelmesebbnek, ráadásul valamiért
megszokásommá vált a pólóm ujjait feltűrni a sportmelltartóm pántja alá. Sőt,
ami azt illeti, a mezeket is ugyanígy betömködtem oda. Dini mindig viselte
fekete aláöltözet gatyáját, ami a lábszárközepéig ér le, térdvédőkkel van
ellátva és erre húzza fel az edzős rövidnadrágját. Ezenkívül három ujján kis,
gumis ujjvédő feszült, jobb kezén hosszú fehér könyökvédő, mely a felkarjától a
csuklójáig leért. Az örökös túlhajszoltságát próbálta ellensúlyozni ezekkel a
segédeszközökkel, ugyanis a teste nem mindig bírja azt az irdatlan tempót, amit
ő maga diktál.
–
Nos, Szoszi fogja Lulut, Rimi a magas srácot, Kuci a magas lányt, Mili meg a
kis Lakers-es mezest.
Senkinek
nem jegyezte meg a nevét. Hiába az ismerkedős játék, nyilván
nem fáradt azzal, hogy bármelyik alsóbbéves nevére rendesen odafigyeljen. Amúgy
is idétlen beceneveket fog rájuk aggatni, szóval teljesen mindegy lett volna.
–
Te akarod fogni a kis tanítványod fiúját, mi? – mászott Dini képébe Zalán
mindenttudóan.
–
Ez csak természetes – terült szét egy nem sok jót jelentő mosoly az arcán. –
Kíváncsi vagyok, mit tudhat.
Szerintem
sokkal inkább az érdekelte, mit tud tenni majd ellene és sajnáltam is
szegény srácot, amiért a nyakába szakadt ez az elmeroggyant.
–
Féltékeny vagy? – heccelte vigyorogva barátját Zalán.
–
Féltékeny? – húzta ki magát büszkén Dini. – Nem ismerem ezt a szót. Valami olyasmit
jelent, hogy csodálatos?
–
Csodálatosan kretén – értett egyet Zalán, hátba veregetve Dinit, akit
egyáltalán nem lombozott le a sértés. A kapitányunk előrébb lépett sötétkék pólójában
és fehér nadrágjában, majd visszafordult, szemében a már jól ismert fény
csillant, melyből tudtuk, hogy megint komolyra váltott.
–
A pályán sosem vagyunk egyedül, épp ezért számítok rátok – mondta az ilyenkor
szokásos szövegét, ám erre kivételesen senki nem vágott vissza. Mindig ezt
csinálta a meccsek elején, nyomást gyakorolt ránk, ráadásul nem arról hadovált,
mi mennyire számíthatunk rá, vagy egymásra, hanem irányítóként a saját
érzéseiről és elvárásairól. Olyan volt ez, mint valami hatásos bíztatás
és megfélemlítés egyben. Két év után, még ennyi idő után is mindig kirázott a
hideg ezekben a pillanatokban, mikor a szemébe néztem és meghallottam ezt a
néhány szócskát. És bár egy szóval nem említette, mi mégis ilyenkor azt
gondoltuk magunkban, mi milyen nagyon bízunk benne és számítunk rá.
–
MiniMili, akarsz te ugrani? – pillantott az említett személyre, egy kézzel
nyújtva felé a labdát, aki persze azonnal felhúzta magát. (Írói megjegyzés:
a meccs elején ketten állnak középen, köztük feldobják a labdát és aki magasabbra
ugrik, elüti)
–
Hányszor mondtam neked, hogy ne hívj így, DilisDini! – trappolt oda Milán és
kikapta a lasztit Dini kezéből.
Hát
igen, a csapatunkban már megszokássá vált, hogy mindenki olyan becenevekkel
illette a másikat, amiről tudta, hogy az illető utálja. De mivel ebben mind
benne voltunk, nem akadt vele gond. Legalábbis többnyire.
–
Te fogsz ugrani? – pillantott le az elsős magas srác Milánra. Mondanám, hogy
Milán megint alaptalanul idegesítette magát ezen, de ezúttal még én is
hallottam a hitetlenkedést és a lesajnálását a fiú hangjában.
–
Pont úgy nézel rám, mint aki azt gondolja magában: ennek a törpének esélye
sincs – tette csípőre kezeit Milán, aki aprócska termete ellenére igen mély, rekedtes
hanggal rendelkezett.
–
Nos, meglehet, mert pont valami ilyesmi járt a fejemben – biccentett egy aprót
a fiú, ha jól emlékszem, Gergő.
–
Ugyan, MiniMili, ne húzd fel magad ezen, hisz amilyen törpicsek vagy, jogosan
gondolják ezt – ölelte át Milán vállát Dini, szándékosan hergelve a bedobónkat.
–
Még egy MiniMili és a fejedet fogom elütni a labda helyett!
–
Akkor, hogy fogunk pontot szerezni? – tátotta el a száját Dini.
–
Elütöm én mindkettőt!
–
Elég ebből! Tőletek zeng az egész csarnok! – vágott a srácokhoz egy-egy labdát
Kékesi, sikeresen arcba és gyomron hajítva őket, ahogy mindig.
–
Igenis – kullogtak a helyükre engedelmesen, tehát Milán középre, míg Dini
oldalra pozícionálta magát. Pontosan oda, ahova Milán ütése érkezik majd néhány
másodpercen belül.
Mind
elfoglaltuk a helyünket, majd Szekeres feldobta a labdát, Milán pedig könnyedén
emelkedett jóval magasabbra, mint Gergő és egy laza mozdulattal oldalra lökte a
labdát Dininek, majd abban a pillanatban, hogy földet ért, villámgyorsan
végigcikázott a pályán és gondtalanul, szabadra játszva magát került a
túloldali palánkhoz. Dini egy pontos és gyors passzal előreküldte neki a labdát
és már meg is szereztük az első kosarunkat.
–
Háh! Ezt neked, magas gyerek! – bokszolt a levegőbe győzedelmesen Milán, majd
örömében nemes egyszerűséggel helyből csinált egy hátraszaltót.
Lehettünk
volna kíméletesebbek is, de a dobótábor első napján lévő idősebbek vs.
fiatalabbak mérkőzés még nem a tanítgatásról vagy a tanulásról szólt. Ez az
idősebb osztály erejének fitogtatásául szolgált, vagy ahogy a tanárok
fogalmaztak, annak a megmutatása, hova juthatnak a kisebbek. A többi napon
amúgy is osztva leszünk csapatba, keveredve kicsik a nagyokkal és nem mellesleg
tavaly minket is elvert a felettünk járó osztály. Az elsősök ötösében Dini
tanítványa, Luca irányított, a két bedobó Konrád és Krisz voltak, akik a
viselkedésükből és az összhangjukból ítélve régebbről is ismerhették egymást. A
két centerük pedig ugyebár Gergő és egy Jucihoz hasonlóan magas, de azért nála
kisebb lány, Regi lett.
A
meccs előtt úgy határoztunk, hogy megdolgoztatjuk a kicsiket, ezért egész
pályás emberfogásra álltunk és egy jó ideig a fél pályán sem jutottak át,
nemhogy kosarat tudtak volna dobni. Mivel én fogtam Lucát, volt alkalmam feltérképezni
a mozgását, a stílusát és igazodni hozzá. 24:4-nél Lucának sikerült kiharcolnia
két büntetőt magának, így felsorakoztuk a téglalap két oldalán, míg ő a
büntetővonalhoz állt.
Abban
a pillanatban, hogy megpörgetve maga elé dobta a labdát, ami így egy pattanást
követően visszaugrott a kezébe, majd jobb kezével kettőt pattintott maga előtt
a földön, rájöttem, mi az, amit egészen eddig láttam, csak nem raktam össze.
Egy
az egyben Dini mozgása. Ezek az ő mozdulatai!
Zalánra
pillantottam, velem szemben állt, Lucát figyelte és egyértelmű volt, hogy
pontosan ugyanaz jár a fejében, ami nekem. Mindketten oldalra kaptuk a fejünket
és Dinire néztünk, aki a dobó mögött a hárompontos vonalnál állt. Csípőre tett
kézzel, büszkén mosolygott, ám nála ez nem volt ilyen egyszerű, letisztult
érzés. Szinte hallottam, ahogyan azt gondolja magában „Nocsak, nocsak. Most
már elhiszitek, hogy az én kis tanítványom? Az én csodálatos mozgásomat
láthatjátok és az én nagyszerű trükkjeimet!”
Előző rész:
0cyoh1hc
VálaszTörléscialis 20 mg
sightcare
cialis 5 mg satın al
kamagra
glucotrust official website
viagra sipariş
https://shop.blognokta.com/urunler/ereksiyon-haplari/cialis/cialis-100-mg-30-tablet-eczaneden-etkili-ereksiyon-saglayici-ilac/